Néhány jól végződött.

Mások nem.

Clara kezdte felismerni, hogy milyen mértékben normalizálta szülei bizonyos hozzáállását.

Emlékezett egy étkezésre, amely során Mercedes megkérdezte Manuelt, hogy nem „sajnálja-e”, hogy egész életében egy gyárban dolgozott.

Emlékezett rá, milyen lassan beszélt hozzá Álvaro, ha gazdasági témák kerültek szóba, mintha egy kétkezi munkás képtelen lenne megérteni a befektetéseket.

Emlékezett rá, hogy egyszer kötelességtudatból nevetett.

Ez volt az, ami a legjobban zavarba hozta.

„Sosem akartam olyan lenni, mint ők” – vallotta be egy este.

Javier megrázta a fejét.

„Szerintem nem vagy olyan, mint ők. De túl sokáig próbáltad megakadályozni, hogy megharagudjanak rád.”

Clarának hetekbe telt, mire felhívta az anyját.

Amikor végre megtette, Mercedes pontosan úgy reagált, ahogy Javier elképzelte.

– Ez a sok konfliktus Manuel miatt van?

Klára megszorította a telefont.

– Nem. Ez az egész konfliktus annak köszönhető, ahogyan kezeltük.

Mercedes ragaszkodott hozzá, hogy soha senkit nem sértett meg.

Klára így válaszolt:

– Nem kell megsérteni valakit ahhoz, hogy értéktelenebbnek érezze magát.

Csend volt a túloldalon.

Aztán jöttek a szokásos viták.

Hogy voltak különbségek.

Ez az oktatás más volt.

Hogy egyesek jobban odafigyeltek a jelenlétükre.

Az a Manuel „elbűvölő volt, de…”.

Klára félbeszakította.

– Nem akarok még egy olyan mondatot hallani róla, ami „de”-re végződik.

Valószínűleg 45 év után először beszélt így az anyjával.

A hívás rosszul végződött.

Clara azonban utána nem hívott fel bocsánatot kérni.

Januárban Manuelnek segítségre volt szüksége néhány polc cseréjéhez a garázsban.

Clara Javierrel ment.

Februárban otthon ünnepelték Lucia születésnapját.

Manuel 30 perccel korábban érkezett egy hatalmas dobozzal.

Bent egy fa könyvespolc volt, amit az unokája szobájába készített, mert a lány hónapokkal korábban panaszkodott, hogy már nincs helye a könyveinek.

Emlékeztem az intézkedésekre.

Emlékeztem a bútorok színére.

Még egy kis lámpának is hagyott helyet.

Mercedes ránézett az ajándékra, és megjegyezte:

– Vehettél volna egyet.

A szoba elcsendesedett.

Korábban Javier figyelmen kívül hagyta volna a kifejezést.

Akkoriban nem volt rá ideje.

Klára válaszolt először.

– És rosszabb is lett volna.

Manuel a dobozra meredt.

Mercedes felvonta a szemöldökét.

Klára folytatta:

–Lucíának lesz ez a könyvespolca, ha felnő, és emlékezni fog rá, hogy a nagyapja rá gondolva készítette.

Manuel úgy tett, mintha túl elfoglalt lenne a papírok szedegetésével.

De Javier látta, hogyan mozog az állkapcsa.

Márciusban Álvaro felhívta Javiert.

Soha nem szokott ilyet csinálni.

Ugyanazzal a hivatalossággal beszélt, mint amikor kávét rendelt.

– Azt hiszem, még mindig van némi feszültség a karácsony körül.

– Nincs feszültség – felelte Javier. – Van egy új szabály.

– Melyik szabály?

–Apámat minden családi összejövetelre meghívjuk, amit nálunk tartunk. Mindig.

Álvaro hallgatott.

-Természetesen.

– És ha az öltözködési stílusod, a beszédmódod vagy az illatod zavar valakit, akkor annak a személynek el kell döntenie, hogy el akar-e jönni.

Újabb csend.

-Értem.

Javier tudta, hogy ez nem bocsánatkérés.

De most először nem is tárgyalásról volt szó.

Elérkezett a nagyhét.

Klára családi vacsorát akart szervezni.

8 főre terítettek meg.

Manuel volt az első, aki megerősítette.

A Mercedesnek 3 napra volt szüksége a válaszadáshoz.

Végre megjött.

Javier egész délelőtt azon tűnődött, hogy vajon rosszul fog-e végződni.

Nem történt meg.

Manuel meggyes pitével érkezett.

Lucia odafutott hozzá.

-Nagyapa!

– Vigyázat, lőszert viszek magammal.

A lány megragadta a dobozt.

-Cseresznye?

-Azt mondtad, hogy ez a kedvenced.

Lucía már hónapokkal ezelőtt említette.

Manuel emlékezett rá.

Evés közben valami még furcsább dolog is történt.

Álvaro végül mellé ült.

Először alig váltottak szót.

Aztán Álvaro a Seat 124-ről kérdezett.

Manuel elmagyarázta, hogy a tulajdonos meg akarta tartani, mert az apjáé volt.

Álvaro megkérdezte, mennyibe kerülne a felújítása.

– felelte Manuel.

Motorokról beszélgettek.

Veterán autók után.

Később kiderült, hogy mindketten fiatal koruk óta a Real Valladolid rajongói.

Javier az asztal másik oldaláról figyelte az eseményeket.

Ez a két férfi 12 éven át találkozott ünnepségeken anélkül, hogy tudták volna, hogy majdnem egy órán át tudnak fociról beszélgetni.

Senki sem adott nekik igazi esélyt.

Mindig is volt egy láthatatlan akadály.

Az egyik meg volt győződve arról, hogy a másiknak nincs semmi érdekes mondanivalója.

A másik megtanult keveset beszélni, hogy ne zavarjon.

Miután befejezték a desszertet, Álvaro megkérdezte:

– Még mindig megvan az az autó a garázsban?

-Még mindig.

– Szeretném egyszer látni.

Manuel elmosolyodott.

– Hozz magaddal olyan ruhákat, amelyek foltosodhatnak.

Álvaro a pólójára nézett.

– Meg kell majd vennem.

Manuel hangosan felnevetett.

Javier most látta őket először együtt nevetni.

A Mercedes nem változott ilyen gyorsan.

Néha még mindig tett olyan megjegyzéseket, amelyek arra kényszerítették Clarát, hogy egy bizonyos módon nézzen rá.

De már nem talált senkit, aki segíthetett volna neki.

És mindenféle cinkosság nélkül egyes szokások elkezdtek kifogyni az oxigénből.

Májusi délutánon Clara hazatért a munkából, és Javiert éppen a nagy tálcát takarította, amit azon a szenteste használt.

Ugyanaz, ahová a cannellonikat tette, mielőtt elindult.

A pultra támaszkodott.

– Néha arra az estére gondolok.

Javier folytatta a tálcát szárítgatni.

-Én is.

– Azt hittem, te tönkreteszed a karácsonyt.

Ránézett.

Klára szomorúan elmosolyodott.

– Most már értem, hogy már elrontottam, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna.