– Felismeri ezt az aláírást, Doña Amalia?

– Az aláírás, igen.

Iván elmosolyodott.

– Látod?

– De nem tudtam, hogy a lányom ezeket a papírokat fogja felhasználni, hogy megpróbálja eladni a házamat.

Csend telepedett Clarára.

-Anya…

-Még nem.

Amália az ügynök elé helyezte a 12 évig őrzött okiratot.

Az okirat világosan felvázolta az ingatlan jogi szerkezetét. Amalia birtokolta az életfogytiglani haszonélvezeti jogot. A Casa Serena Alapítvány a puszta tulajdonjoggal rendelkezett.

Sergio végigsimított a homlokán.

– Átadtam 65 000 eurót.

Az ügynök Ivánra nézett.

— Hol van az a pénz?

– Ennek semmi köze hozzá.

– Csak azt kérdezték tőle, hogy hol van.

Iván nem válaszolt.

Amália ezután kinyitott egy másik elválasztót a mappában.

Innen szerezte meg a néhány hónappal korábban kért egyszerű üzenet másolatát, valamint számos ajánlott levelet.

Sergio elvett egyet.

-Mi ez?

– Öt hónappal ezelőtt – magyarázta Amália – Kaptam egy hívást valakitől, aki megkérdezte, mennyit kérnék a házért.

Klára felemelte a fejét.

Iván megdermedt.

Amália folytatta.

Először azt hittem, ingatlanhirdetés. De aztán még két hívást kaptam.

Az egyikben egy férfi olyan részleteket említett, amelyeket csak egy közeli hozzátartozó ismerhetett: a telek méretét, a Joaquín halála után végrehajtott felújításokat, sőt azt is, hogy Amalia minden vasárnap reggel misére járt.

Ez aggasztotta.

Így hát felkereste Nuria Beltránt, egy ügyvédet, aki a régi varróműhelyének ügyfele volt.

Nuria nyilvántartási adatokat kért, és ellenőrizte, hogy az ingatlan továbbra is tökéletesen védett-e.

Amália arra gondolt, hogy talán túloz.

Nem vádolt meg senkit.

Egyszerűen kinyomtatta a dokumentumokat, és elmentette őket abba a mappába.

„Már gyanakodtál ránk?” – kérdezte Clara.

Amália szomorúan nézett rá.

– Gyanítottam rá.

Ivánra mutatott.

– Nem akartalak gyanúsítani.

Klára sírni kezdett.

Iván elvesztette a türelmét.

„Ez az egész abszurd! Az alapítvány később aláírhatja. Sergio akarja a házat. Visszafizetjük, amit kell, és kész.”

Sergio úgy nézett rá, mintha most fogta volna fel a probléma nagyságát.

– Mit adjak vissza? Vissza akarom kapni a 65 000 eurómat.

– Megkapod őket.

-Amikor?

Ismét csend.

Sergio kinyitotta az aktatáskáját, és átutalási bizonylatokat vett elő.

Nemcsak egy kis rezervátumot adott át.

Először 15 ezer euró volt.

Aztán még 50 ezret.

Ivan gyors műtétet ígért neki a ház valós értékénél jóval alacsonyabb árért cserébe.

A villa könnyen meghaladhatja a 700 000 eurót.

490 ezerért alkudta ki.

Cserébe Sergio beleegyezett, hogy hamarosan aláírja a szerződést, és lehetővé teszi Amalia elköltöztetését, mielőtt személyesen megtekintené az ingatlant.

– Azt mondtad, hogy az anyósod idősek otthonába akar költözni – mondta Sergio.

– És akarja is.

Amália ránézett.

– Kérdezte ezt tőlem valaha?

Sergio hallgatott.

Ez a kérdés neki is címezve volt.

Látott egy lehetőséget, ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és úgy döntött, nem tesz fel túl sok kérdést.

Az egyik ügynök lefényképezte a bőröndöket, és megkért mindenkit, hogy hagyja a dokumentumait az asztalon.

Aztán Klára összeomlott.

– Nem akartam, hogy így érjen véget.

Amália lassan felé fordult.

– Hogyan akartad, hogy véget érjen?

– Ivan azt mondta, hogy csak néhány hétig leszel a rezidencián. Amíg rendezzük a tartozásainkat.

– Milyen adósságok?

Klára a férjére nézett.

Megrázta a fejét.

– Ne mondj semmit.

Valószínűleg ez volt a legrosszabb mondat, amit kimondhatott.

Mert Clara most először engedetlenkedett.

– Sok pénzzel tartozik.

– Klára.

-Fáradt vagyok!

A hangja visszhangzott az egész házban.

Három éven át Ivan megpróbált egy felújítással foglalkozó céget alapítani. Aztán ismerősei tulajdonában lévő vállalkozásokba kezdett befektetni. Később a sportfogadás is kezdett el foglalkozni.

Először is, kisebb mennyiségeket vesztett.

Aztán kártyákat használt.

Kölcsönök után.

Clara pénzt kért bizonyos költségek fedezésére.

Amikor már nem tudta elrejteni a figyelmeztetéseket, Iván elmagyarázta a megoldását.

Amália háza.

„Azt mondta, abszurd, hogy valaki egyedül éljen egy ekkora házban” – vallotta be Clara. „Hogy jó nyugdíjad van, hogy megszokhattad az idősek otthonát…”

Amália alig ismerte fel a lányát.

– És elfogadtad?

– Arra gondoltam, hogy később vehetnénk neked valami apróságot.

– A pénzem melyik részéből?

Klára nem válaszolt.

Amália nehezen megmagyarázható fájdalmat érzett.

Évekig segítettem Clarának anélkül, hogy számon tartottam volna.

A mesterképzésének egy részét akkor fizette, amikor szakmát akart váltani.

Kölcsönadott pénzt, amikor Ivan megnyitotta első cégét.

Majdnem két évig engedte, hogy beköltözzenek a villába, miután eladta a lakását.

Ő főzött nekik.

Csomagokat gyűjtött.

Hallgattam a problémáikat.

Soha nem neveztem ezeket áldozatnak.

Ez egyszerűen az, amit egy anya tenne.

Amíg a saját nagylelkűségét állandó elérhetőségként nem értelmezték.

Az egyik tiszt megkérdezte, hogy ki jelentkezett a lakásra.

Klára nagyon halkan válaszolt.

-Azok.

Amália lehunyta a szemét.

-Amikor?

– Három héttel ezelőtt.

Az eladási művelet már jóval a 8 nappal ezelőtti aláírások előtt elkezdődött.

Nem volt hirtelen felindulásból hozott döntés.

Előkészítették az indulásukat.

Ők választották ki a lakhelyet.

Beszéltek egy vevővel.

Kiszámolták, mikor lesz misén.

Még a bőröndjeiket is bepakolták, amíg ő néhány kilométerrel arrébb imádkozott.

Amália kiment a verandára.

Levegőre volt szükségem.

Az eső alábbhagyott.

A kék bőröndje az oldalán feküdt. A másik kerekein sár volt.

Klára mögötte haladt.

-Anya.

Amália nem fordult meg.