– Betetted oda a ruháimat?

Klára várt néhány másodpercet.

-Igen.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint bármilyen pénzösszeg.

Amália kinyitotta az egyik bőröndöt.

Bent megtalálta a gyógyszereit, 3 ruhát, alsóneműt, néhány sportcipőt és Joaquín fényképét.

Clara még azt a szürke sálat is megtartotta, amelyet Amália viselt, amikor utoljára kórházba ment a férjével.

Minden készen áll.

Minden kiválasztott.

Mintha egy 74 éves nő életét 2 bőröndre lehetne redukálni.

– Beszélhettél volna velem – mondta Amália.

– Féltem.

– Én is féltem volna.

Klára sírt.

– Iván azt mondta, hogy ha nem fizetünk, mindent elveszítünk.

Amália ekkor megfordult.

– És úgy döntöttél, jobb, ha elveszítem.

Nem hallatszottak sikolyok.

Nem volt rájuk szükség.

Röviddel ezután megérkezett Nuria, az ügyvéd.

Amália miután értesítette a rendőrséget, felhívta őt.

Áttekintette Ivan által használt meghatalmazást, a Sergióval kötött szerződést és a művelet dokumentumait.

Volt még egy fontos részlet.

Az Amalia által aláírt meghatalmazás bizonyos banki és adminisztratív eljárásokat, valamint bizonyos vagyoni érdekek képviseletét tette lehetővé.

De a Sergionak bemutatott másolat tartalmazott egy kiegészítő lapot, amely az ingatlanok feletti rendelkezési jogköröket tartalmazta.

Nuria összehasonlította a másolatokat.

—Ezt az oldalt ellenőrizni kell.

Iván hátrált egy lépést.

– Így alakult ki.

—Akkor nagyon könnyű lesz igazolni a közjegyző irodájában.

Klára a férjére nézett.

– Azt mondtad, hogy anya mindent aláírt.

– És aláírta!

– Hozzátetted még ezt követően valamit?

-Nem.

De úgy tűnt, már senki sem hisz neki.

A rendőrség összegyűjtötte a szükséges dokumentációt, és elmagyarázta, hogy meg kell állapítani, hogyan készítették elő a műveletet, mi történt a pénzzel, és kik vettek részt benne.

Sergio bejelentette, hogy az utolsó euróig is igényt tart.

Iván ekkor kezdett el egy félreértésről beszélni.

Aztán a kétségbeesésből.

Család után.

– Amália, ezt meg tudjuk oldani egymás között.

Figyelte őt.

Órákkal korábban az a férfi még nevetett, miközben a bőröndjeit nézegette az esőben.

Most úgy ejtette ki a „család” szót, mintha mentőöv lenne.

– A család nem mentség arra, amit az ember soha nem tenne egy idegennel.

Klára megpróbált közelebb lépni.

– Anya, maradhatunk ma este? Nem tudjuk, mi fog történni.

Amália a lépcsőt nézte, a dobozokkal teli szobát és az üres teret, ahol régen a fényképei voltak.

Néhány másodpercig érezte a késztetést, hogy igent mondjon.

Ez a késztetés élete nagy részét uralta.

„Csak most az egyszer.”

– Mert ő a lányom.

– Mert segítségre van szükségük.

– Mert holnap más lesz.

Aztán ismét a bőröndökre nézett.

-Nem.

Klára szeme tágra nyílt.

– Kirúgsz minket?

Amália nyugodtan válaszolt.

– Ma reggel arra készültél, hogy elmenjek anélkül, hogy megkérdezted volna, hol akarok lakni. Ma este neked kell kitalálnod, hol akarsz élni.

Nurija hallgatott.

Klára a szája elé kapta a kezét.

Iván tiltakozni kezdett.

Amália felemelte a kezét.

– Átveheti a ruháit és a személyes holmiját. A többit nyugodtan, tanúk jelenlétében intézzük. És nem akarom, hogy Iván engedély nélkül újra belépjen, amíg ezt elintézzük.

A vejének most először nem volt előre elkészített válasza.

Azon az éjszakán Amália egyedül aludt.

A ház hatalmasnak tűnt számára.

Minden zajt hallott.

A fa a folyosón.

A szél a ciprusfák között.

Egy régi cső.

3:20-kor arra ébredt, hogy azt fogja hallani, hogy Ivan kinyitja a hűtőszekrényt, vagy telefonál.

Semmit sem hallott.

Csak csend.

És felfedezte, hogy a csend szabadságnak is tűnhet.

A következő hetekben fokozatosan kezdtek kiderülni a dolgok.

Az üzenetek és dokumentumok áttekintése során kiderült, hogy Ivan hónapok óta tárgyalt az eladásról.

A 65 000 euró jelentős részét hitelek és szerencsejátékkal kapcsolatos összegek kifizetésére is felhasználta.

A meghatalmazás pótlapja nem egyezett meg a közjegyző által őrzött hivatalos példánnyal, így annak eredetét vizsgálták.

Clara részt vett a lakókkal folytatott tárgyalásokon, és tudta, hogy a házat el fogják adni.

Azonban nem vett részt annak az oldalnak az elkészítésében.

Ez nem törölte el a tetteit.

De ez egy olyan különbséget állapított meg, amit Amáliának tudnia kellett.

A Casa Serena Alapítvány megerősítette, hogy soha nem engedélyezett semmilyen értékesítést.

Igazgatója személyesen látogatta meg Amáliát.

– A férjének jó ötlete volt, hogy ragaszkodott ahhoz az íráshoz.

Amália szomorúan elmosolyodott.

Joaquín már jóval azelőtt bizalmatlan volt Ivánnal szemben, hogy ő ezt tette.

Tizenkét évvel ezelőtt, egy családi étkezés során hallottam a vejemet viccelődni, hogy egy napon az a föld egy vagyont fog érni.

Ugyanazon az estén Joaquín beszélt a feleségével.

Nem akarta, hogy a háza mások hibáiért fizessen.

Hónapokkal később közösen megszervezték a közjegyzői működést.

Joaquín anélkül halt meg, hogy tudta volna, milyen mértékben fogja megvédeni őt ez az óvintézkedés.

Egy hónappal a vihar után Clara felhívott.

Amália válasza kis időbe telt.

– Dolgozom – mondta a lánya.

Adminisztratív munkát talált egy disztribúciós cégnél.

Egy bérelt szobában lakott Burjassotban.

– Elhagytam Ivánt.

Amália hallgatott.

– Nem azért hívlak, hogy megkérjelek, gyere vissza.

Ez meglepte őt.

– Akkor miért hívsz?

– Hogy elmondjak valamit, amit már korábban el kellett volna mondanom.

Klára mély lélegzetet vett.