Senkinek sem kellett válaszolnia neki.
Nehézkesen járkálni kezdett ide-oda, miközben zihált.
Aztán eszembe jutott néhány fénykép, amit a saját nappalimban láttam kifüggesztve. Camila megjelent, büszkén felszegte az állát, és mutogatta a nyakláncot.
Nem csak egy lopott ékszert használt.
Arra használta, hogy hamis személyazonosságot építsen fel.
Patrícia felvette a telefonját.
„Mondd le a szombati fodrászatot” – mondta.
Rodrigo ránézett.
Állta a tekintetét.
– Az esküvő elmarad.
Pontosan abban a pillanatban kivágódott az iroda ajtaja.
Teresa és Camila épp akkor érkeztek meg.
A nyomozás előrehaladtával szabadon folytathatták a folyamatot, és miután megtudták, hogy Rodrigo családja ott van, berohantak az irodába.
– Patricia! – kiáltotta Teresa. – Mindennek megvan a magyarázata!
Patrícia hátrált egy lépést.
Camila Rodrigóra nézett.
– Szerelmem, kérlek…
„Kié ez a lakás?” – kérdezte.
Kamilla sírni kezdett.
-Azok…
– Válaszolj nekem.
– Valeriától.
– És a nyaklánc?
Kamilla lehajtotta a fejét.
Rodrigo humortalanul nevetett.
–Hat hónapig azt mondtad, hogy vagyonos családból származol. Az édesanyád elvitte a szüleimet abba a lakásba, és azt mondta, hogy a tiéd.
Teresa oda akart közeledni.
– Fiam, figyelj…
– Ne mondd el, fiam.
A csend kőként zuhant rám.
Patricia fogta a táskáját.
„Nem érdekel, hogy van-e pénzed vagy nincs” – mondta. „A családom soha nem követelt tőled gazdagságot. Te találtad ki ezt az egész színjátékot, mert azt hitted, lenyűgöznöd kell minket.”
Camilára nézett.
– Amit nem fogadhatunk el, az az, hogy valakivel összeházasodjunk, aki képes így hazudni.
Elmentek.
Camila néhány másodpercig az ajtót bámulta.
Aztán az anyjához fordult.
– Ez mind a te hibád volt!
– Az én hibám? – kiáltotta Teresa. – Te sírtál, mert olyan esküvőt akartál, mint a barátaidnak!
– Soha nem kértelek arra, hogy lopj!
– De hiszen akartad a fotókat! Tényleg akartál műsort csinálni!
A vita annyira kínossá vált, hogy Marianának meg kellett kérnie őket, hogy hagyják el az irodát.
Csendben néztem.
Heteken át ez a két nő a házamat, a holmijaimat, sőt még anyám emlékeit is eszköznek tekintette a külseje javítására.
Most a saját hazugságuk pusztította el őket.
De Dániel még mindig hiányzott.
Két nappal később visszatért Mexikóvárosba.
Egyenesen az épületemhez jött.
Addigra már kicseréltem az ajtót és egy új zárat is bekapcsoltam.
Az ujjlenyomatát törölték.
Amikor megpróbált bejelentkezni, a rendszer megtagadta tőle a hozzáférést.
A nevem az.
– Valeria, kint vagyok.
– Menj Marianna irodájába.
– Ez volt az én házam is.
-Már nem.
Harminc perccel később megjelent előttem.
Más embernek látszott.
Vagy talán csak most láttam először.
„Tudom, hogy rosszat tettem” – mondta. „De anyám nyomást gyakorolt rám.”
– Harminchat éves vagy, Daniel.
– Csak el akartam kerülni a problémákat.
– És hogy elkerüld a vele kapcsolatos problémákat, úgy döntöttél, hogy velem teremted őket.
– Azt hittem, mindent visszatesznek a helyére.
Ránéztem, és nem értettem, hogyan szerethettem éveken át valakit, aki ennyire képtelen felismerni a döntései súlyát.
„Nem adtál kölcsön turmixgépet” – mondtam neki. „Beengedted őket a házamba. Megengedted nekik, hogy feltörjenek egy zárat. Megadtad nekik a kódot egy széfhez, amiről jól tudtad, hogy szentek számomra.”
– Nem gondoltam volna, hogy anya…
–Pontosan ez a bajod. Soha nem gondolkodsz, ha anyádról van szó.
Dániel sírni kezdett.
A házasságunk alatt a könnyei közelebb hoztak volna.
Délután semmit sem éreztem.
Mariana elé tette a válókeresetet.
„A lakást Valeria vásárolta a házasságkötés előtt” – magyarázta. „Rendelkezünk pénzügyi dokumentációval is, amely igazolja a pénz eredetét.”
Dániel a papírokra pillantott.
– Tényleg véget akarsz vetni a dolgoknak emiatt?
Csak bámultam rá.
„Nem egy nyaklánc miatt vetek véget a házasságunknak, Daniel. Azért vetek véget neki, mert amikor választanod kellett aközött, hogy tisztelsz engem, és nemet mondasz az anyádnak, úgy döntöttél, hogy elárulsz.”
Azon a napon nem írta alá.
Időt akart nyerni.
Azt hitte, a családja majd meg tud győzni.
És a következő két hétben elkezdődtek a hívások.
Nagynénik.
Unokatestvérek.
Daniel egyik nagybátyja, akit alig háromszor látott.
Mindannyian ugyanazon gondolat különböző változatait ismételték.
Hogy egy jó feleség megbocsátott.
Hogy a házasságon belüli vagyon „mindkettőjüké volt”.
Hogy egy anyósról beszámolni túlzás volt.
Hogy tönkretett egy családot.
Teresa még apám telefonszámát is megszerezte.
Azt hitte, kényszeríteni fog, hogy meghátráljak.
Apám, egy nyugdíjas tanár, majdnem fél órán át hallgatta őt.
Aztán felhívott.
– Lányom, az a hölgy azt mondja, hogy tönkreteszed mindenkinek az életét.
Felsóhajtottam.
-Apu…
– Nem azért hívlak, hogy bármit is visszavonj.
Néma maradtam.
„Édesanyád évekig dolgozott, hogy rád hagyjanak valamit” – folytatta. „Senkinek sincs joga belépni a házadba, vagy megérinteni azt, amit rád hagyott. Ha valaha is megbocsátasz, tedd azért, mert te akarod. De a megbocsátás nem azt jelenti, hogy megakadályozod, hogy valaki szembesüljön tettei következményeivel.”
Miután letettem a telefont, sírtam.
Nem a szomorúságból.
Megkönnyebbülésért.
A visszatérésem óta először éreztem úgy, hogy valaki megérti, hogy ez sosem egy egyszerű harc volt a meny és az anyós között.
A korlátokról szólt.
Megbízható.
A méltóságról.
A nyomozás hónapokig folytatódott.
Az épületből készült videókon látható volt, ahogy a lakatos, a festők, a munkások és a fotós belép.
