Hazavitt egy elveszett idegent, és néhány órával később a herceg kopogott az ajtaján.
–Egy szobalány, aki férfiakat szed fel az útról, nemcsak az állását veszíti el.
Doña Leonor a szolgák szeme láttára kimondta ezeket a szavakat. Catalina Robles az ajtóban állt, ruhája nyirkos, kezei zsibbadtak. Későn érkezett. A liszt száraz volt, a tojások érintetlenek, a kanca pedig az istállóban pihent, de mindez nem számított.
– Volt ott egy sebesült férfi – felelte. – Nem hagyhattam ott.
– Emlékezhetnél arra, hogy ki fizet neked.
Catalina lesütötte a tekintetét. Szüksége volt a fizetésre, hogy eltartsa anyját, aki alig tudott járni. Azonban, ahogy vacsora nélkül felment a szobájába, tudta, hogy ha az az éjszaka megismétlődik, újra megállítja a kocsit.
1847 októbere volt. Észak-Angliában, ahová mexikói apja évekkel korábban érkezett egy kereskedőház alkalmazottjaként, Catalina már nyolc éve dolgozott a Valcárcel-rezidencián. Huszonhat éves volt, érdes keze volt, és olyan tehetsége volt a számokhoz, amit senki sem tartott figyelemre méltónak.
Apja megtanította üzleti könyveket olvasni, mielőtt meghalt.
„Egy helytelen adat lehet egy figyelmetlenség is” – mondta. „Sok olyan hiba, ami ugyanazon ember javát szolgálja, általában valami más miatt van.”
Halála után Catalina jegyzetfüzeteit faszénre cserélte. Doña Leonor hamarosan felfedezte, hogy ez a fiatal nő tudja, hogyan kell rendszerezni a kamrákat, összehasonlítani az árakat és előre látni a javításokat. Mindezeket a feladatokat rábízta anélkül, hogy megemelte volna a fizetését.
Csütörtökönként a faluba vitte az ellátmányt szállító kocsit. Ezek voltak az egyetlen órák, amikor távol volt a harangok csengésétől.
Azon a délutánon az eső sárrá változtatta az utat. Catalina éppen visszatérőben volt, szorosan markolva a gyeplőt, amikor a lámpafény felfedte az út szélén egy kezet.
Megállította a kancát.
A férfi félig elmerült a vízben, vér folyt a halántékán. Távolabb egy szürke ló állt mozdulatlanul, a gyeplőt vonszolva.
Katalin letérdelt.
– Uram, hall engem?
Kinyitotta a szemét és megpróbált felülni. A jobb lába felmondta a szolgálatot.
– Tökéletesen – mormolta, bár az arca mást sugallt.
– Akkor figyelj rám: segítened kell nekem. Nem fogom magam felemelni.
Nehezen jutottak el a szekérhez. Catalina egy zsákot tett a lába alá, adott neki egy tiszta kendőt, és a saját takarójának egy részével betakarta a vállát.
–Nyomd meg a sebet. Hová mentél?
-Északi.
– Az iránytűnek való. Szükségem van egy házra.
Az idegen most először nézett rá igazi figyelemmel.
—Egy kökény.
Katalin ismerte azt a birtokot. Az előző herceg meghalt, a bátyja pedig hónapok óta távol volt.
– Ott dolgozol?
Szünet következett.
– Sok dolgom van.
Elfogadta a választ. Egy ideig csak az eső és a kerekek zakatolása hallatszott.
„Nem félsz elvinni egy idegent?” – kérdezte.
–Attól félek, eltörik egy kerék. Túl sérültnek tűnsz ahhoz, hogy gondot okozz nekem.
A férfi röviden felnevetett, és az oldalához kapott.
Katalin lassított a léptein.
– Ne nevessen annyit. A beszélgetésem várhat, amíg orvoshoz nem fordul.
A kapuhoz érve egy szolga rohant ki egy lámpával a kezében. Catherine-nek mintha egy felismerő sóhajt hallana, de éppen a takarót kötözte meg.
– Nem mondta meg a nevét – jegyezte meg.
—Alejandro.
– Nos, próbálj meg nem újra elesni, Alejandro.
A kocsi szélére tette a kezét.
– Köszönöm, hogy megálltál.
Catalina lehajtotta a fejét, és visszasétált az esőben, elképzelhetetlenül arra gondolva, hogy ez a találkozás egy olyan szobába vezeti majd, ahol mindenki arra számítana, hogy zuhanni fog.
Másnap reggel egy fekete hintó állt meg a Valcárcel-rezidencia előtt.
Doña Leonor felhagyott a reggelivel kapcsolatos panaszaival, és elrendelte a főcsarnok megnyitását. A konyhából Catalina hallotta a komornyik bejelentését:
– Excellenciás uram, Blackthorn hercege.
Addig folytatta a kenyérszeletelést, amíg meg nem jelent egy sápadt szobalány.
– Kérdez felőled.
Catalina kötényben jött be.
Az árokból jött idegen a kandallónál állt, egy botra támaszkodva. Diszkréten kötést viselt a halántékán, és a kezében tartotta a kendőt, amit a nő kölcsönadott neki.
Doña Leonor riasztóan mereven mosolygott.
– A szobalányom mindig nagyon nagylelkű volt, Excellenciás uram.
Alejandro erre nem reagált.
– Robles kisasszony, szerettem volna ezt visszaadni önnek.
Katalin elvette a kendőt.
– Remélem, felhívta az orvost.
– Összevarrták a sebemet, és hetekig eltiltottak a lovaglástól.
– Most az egyszer bölcs dolog lenne engedelmeskedni.
Doña Leonor hallgatása szinte hallható volt.
Alejandro elmosolyodott.
– Szeretnék veled beszélni egy munkáról is.
Szüksége volt egy házvezetőnőre. Blackthornt túl sokáig elhanyagolta a katasztrofális vezetőség. A fizetése háromszor annyi lesz, mint amennyit Catherine kap.
Doña Leonor azonnal közbelépett.
„Nem hiszem, hogy megvannak a szükséges képesítései. Szorgalmas, az biztos, de egy ilyen kaliberű házat vezetni…”
– Ezért javaslom, hogy gyere el és találkozz vele – felelte. – Utána mindketten eldönthetjük.
Catalina a kopott ruhájára nézett. Aztán felemelte a fejét.
– Szeretném áttekinteni a számlákat, mielőtt elfogadom.
Alejandro úgy bólintott, mintha nem is várt volna más választ.
Blackthornnak hatalmas termei voltak, ablakai beengedték a szelet, és egy nyirkos foltokkal borított könyvtára. Csak három alkalmazott maradt: Don Jacinto, a komornyik; Doña Rosario, a szakács; és egy Tomás nevű szolga.
Catalina az első órát azzal töltötte, hogy hallgatta őket.
