– Az ő érdekében tette – felelte Teresa. – Ha a terhes nők túl sokat esznek, szenvednek a szülés alatt.

– Melyik orvos mondta ezt neked?

– Nincs szükségem orvosra, hogy megtanítson gyerekeket nevelni.

Mateóra néztem.

– Megengedted ezt?

Lesütötte a tekintetét.

–Anyukám talán egy kicsit túlzásba vitte, de Renata is mindenre panaszkodik.

Az a pillanat jobban fájt, mint bármi, ami előtte volt.

A férfi, akit a lányom a védelmére választott, azokat igazolta, akik majdnem megölték.

– Renata nem fog visszatérni ebbe a házba.

Terézia hirtelen felállt.

– Ő a fiam felesége!

– Azelőtt ő egy ember.

– Nem dönthetsz helyette.

–Pontosan. Renata majd eldönti. És ezúttal senki sem fog rá nyomást gyakorolni.

Amikor távozni készültem, Rogelio mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Ne jöjjön ide fenyegetőzni, asszonyom. Nem tudja, kivel van dolga.

Megálltam az ajtó előtt.

Ránéztem.

Évekig megtanultam, hogy ne reagáljak, ha valaki alábecsül.

– Igaza van, Don Rogelio. Még mindig nem tudjuk, kivel van dolgunk.

Hazamentem.

Azon az estén megkérdeztem Renatát, hogy észrevett-e valami furcsát az apósa családja üzletében.

Rogelio a Materiales Rivera nevű közepes méretű vállalat tulajdonosa volt, amely építőipari kellékeket árult.

Renáta összevonta a szemöldökét.

– Előfordult, hogy péntek esténként emberek érkeztek készpénzzel teli borítékokkal. Rogeliót is hallottam, amikor azt mondta, hogy több alkalmazott is „nem vállalta a könyvelést”, hogy ne kelljen annyit fizetnie.

-Van még valami?

– Mateo egyszer vitatkozott vele néhány számláról. Rogelio azt mondta: „Ha alaposan ellenőrzik őket, akkor halottak vagyunk.”

Azt a régi riadót éreztem, amit tizenöt éve nem.

Megvártam, míg Renata elaludt.

Bementem a műtermembe.

A szekrény mélyén volt egy doboz, amit apám halála óta nem bontottam ki.

Bent fényképeket, személyes iratokat és egy régi személyi igazolványt tartott.

„Pénzügyi Bűncselekményekkel Foglalkozó Szakosított Ügyészség.”

Lucía Serrano.

Közel két évtizeden át dolgoztam csalóhálózatok, fantomcégek és pénzmosás nyomozásán. Miután Renatát tinédzserként fenyegették, felmondtam, és önként eltűntem az életemből.

De a megbízólevél alatt volt egy másik boríték.

Apám végrendelete.

Akciók.

Vállalati hatalmak.

Bizalmi dokumentumok.

Apám, Arturo Serrano alapította a Grupo Altavistát, az ország egyik legfontosabb infrastrukturális konzorciumát.

Még mindig én voltam a többségi részvényes.

Soha nem volt szükségem arra a hatalomra.

Eddig.

Bekapcsoltam a régi számítógépemet, és megnéztem Rogelio cégének teljes nevét.

Amikor megjelent a képernyőn, hideg futott át rajtam.

A Materiales Rivera nem volt ismeretlen cég a Grupo Altavista számára.

Két leányvállalatunknak volt közvetett beszállítója.

És volt valami sokkal rosszabb is.

A céghez kapcsolódó több számlát már belsőleg gyanúsként jelöltek meg.

Aztán megértettem, hogy a pokol, amin a lányom keresztülment, talán csak valami sokkal nagyobbnak a csúcspontja volt.

És amit másnap reggel felfedeztem, lehetetlenné tette a visszafordulást.

3. RÉSZ

Reggel nyolckor felhívtam Adrián Salgadót, a Grupo Altavista cégjogászát.

Évekig nem beszéltünk.

-Úr. Salgado, itt Lucía Serrano beszél.

Csend lett.

– Serrano asszony? Arturo úr lánya?

—Ugyanaz.

A hangneme azonnal megváltozott.

– Mondja el, hogyan segíthetünk.

Valamit nagyon világosan elmagyaráztam neki: nem akarok szívességet, befolyást vagy bosszút.

Tudni akartam, hogy Materiales Rivera követett-e el bűncselekményeket, és ha igen, akkor jogszerűen beszerzett bizonyítékokra vágytam.

Felhívtam Mauricio Ortegát is, egykori kollégámat az ügyészségről.

Most egy vagyon elleni bűncselekményekre szakosodott egységet vezetett.

– Lucía, tizenöt év után ne mondd, hogy csak azért hívsz, hogy köszönj!

– Útmutatásra van szükségem a panasz benyújtásához.

Csak Renatáról meséltem neki.

Azonnali volt a válasza.

„Az orvosi jelentések és a lánya vallomása alapján van ok a családon belüli erőszak és az esetleges sérülések bejelentésére. Renata eldöntheti, mikor érzi magát rá készen. Ha vállalati bűncselekmények is előfordulnak, azokat külön kell kivizsgálni.”

Pontosan ezt akartam hallani.

Nem volt szüksége senkire, aki megszegte volna a törvényt.

Szükségem volt a törvény működésére.

A következő héten az Altavista jogi csapata áttekintette saját szerződéseit, a beérkezett számlákat és a nyilvános iratokat.

Amit talált, az riasztó volt.

A Materiales Rivera éveken át számlákat küldött olyan árukért, amelyeket soha nem szállított ki.

Két beszállítóként megjelenő cégnek nem létező címe volt.

Voltak olyan munkavállalók, akik azt állították, hogy fizetésük egy részét készpénzben kapják meg, hogy elkerüljék a juttatásokat.

És három korábbi alkalmazott gyakorlatilag ugyanazt a történetet mesélte el: miután teherbe estek, Teresa Rivera addig nyomást gyakorolt ​​rájuk, amíg fel nem mondtak.

De valami hiányzott.

Elegendő bizonyíték.

Aztán az egyik auditorunk egy váratlan részletre bukkant.

Az Altavista egyik leányvállalata közel négymillió pesót fizetett a Materiales Riverának egy sor olyan megrendelésért, amelyek nem egyeztek meg a készletekkel.

Rogelio cégénél nem csak szabálytalanságok voltak.

Valószínűleg átvertem egy céget, aminek a tulajdonosa voltam.

Ez mindent megváltoztatott.

Az Altavista hivatalosan kereskedelmi és büntetőjogi feljelentést tett a gyanús tranzakciók miatt. A volt alkalmazottak külön-külön fordultak a munkaügyi hatóságokhoz. Renata, egy pszichológus és jómagam kíséretében, tanúvallomást tett a hónapokig tartó ellenőrzésről, elszigeteltségről és éhségtől.

A nyilatkozata közel három órán át tartott.

Amikor kijött, remegett.

Megöleltem.

–Vége van.

– Nem, anya – felelte. – Azt hiszem, még csak most kezdem visszakapni az életemet.

Ezek a szavak büszkébbé tettek, mint bármelyik korábbi pozícióm.

Közben Mateo elkezdte hívogatni.