– Mert valaki a magánklinikától kérte az első ultrahangvizsgálatom számlájának másolatát. A kérés egy tanácsadó cégtől érkezett, amely a Serrano Groupnak dolgozik. Azt hittem, maga az.

Álvaro lassan tagadta.

– Semmit sem tudtam.

– Később fedeztem fel.

Beatriz egy pillanatra lehunyta a szemét.

Ez a gesztus elég volt.

– Menj ki – mondta Álvaro.

Tamás tiltakozni próbált.

– Álvaro, ez kihat a vállalatra.

„Most születtek meg a gyerekeim. A volt feleségem lábadozik. Ha ezt a szobát ismét tanácsteremmé alakítjátok, hívom a biztonságiakat.”

Pilarnak nem kellett közbeavatkoznia. Tomás elment.

Beatriz még néhány másodpercig maradt.

– Mindent megtettem, hogy megvédjem, amit a nagyapád épített.

Álvaro hangtalanul nézett rá.

– Akkor holnap elmagyarázod nekem, miért kell egy cég védelméhez elhitetni velem, hogy a feleségem bűnöző.

Beatriz búcsú nélkül távozott.

Csak akkor nyitotta ki Álvaro a kezét, amikor az ajtó becsukódott. A kulcs nyoma a bőrén éktelenkedett.

Lucia elnézett.

– Nem tudtam, hogy jössz-e.

– Én sem tudom, miért most hívtál, és nem hét hónappal ezelőtt.

A kifejezés keményebben hangzott el, mint szerette volna.

Lucía nem védekezett.

– Mert féltem.

– Jogom volt tudni, hogy apa leszek.

-Igen.

A válasz lefegyverezte.

Nem volt mentség. Nem próbálták meg mindenért bűnbaknak megtenni.

– Igen, jogod volt hozzá – ismételte meg. – És féltem, hogy ha bizonyítás nélkül elmondom, a családod a terhességet arra fogja használni, hogy választanod kelljen a gyerekek és a csoport között. A válás után azt hittem, legalább kikerülnek ebből a vitából.

Álvaro a bölcsőkre nézett.

Az egyik kicsi megmozdította a kezét a takaró alatt.

– Nem maradtak ki.

-Nem.

–Én sem.

Lucia nyelt egyet.

-Nem.

Hajnali 3:40-kor egy orvos megerősítette, hogy a két babát továbbra is megfigyelés alatt tartják, de önállóan lélegeznek és jól reagálnak. Ez a hír volt az egész este első pozitívuma.

Álvaro a legközelebbi bölcsőhöz lépett.

Nem tudtam, mit kezdjek a kezeimmel.

Szállodai megállapodásokat kötött, épületeket vásárolt, nyolcszámjegyű üzleteket kötött, és szemrebbenés nélkül bocsátott el vezetőket. Mégis, amikor a fia három apró ujját összezárta a mutatóujja körül, kénytelen volt lehajtani a fejét.

Lucia az ágyból figyelte őt.

– Ő Mateo – mondta.

Álvaro felnézett.

– Vannak már neveitek?

—Mateo és Bruno.

– Te választottad őket?

– Évekkel ezelőtt választottuk őket.

Emlékezett egy San Sebastiánban tartott vacsorára, jóval az ügyvédek és vádak előtt. Nevekről viccelődtek, miközben egy közeli pár megpróbálta elaltattatni a babájukat a babakocsiban.

Mateo, ha egy nap fiuk születne.

Bruno, ha érkezik még egy.

Álvaro lehunyta a szemét.

El is felejtettem azt a beszélgetést.

Nem, Lúcia.

Reggel fél 8-kor, amikor a Serrano utcai magánbank megnyílt, Álvaro még mindig a kórházban volt. Nem akarta magára hagyni a gyerekeket, de azt sem akarta, hogy a családjának legyen ideje bármit is eltüntetni.

Pilar átnyújtott neki egy borítékot, amit Lucía belépéskor ott hagyott biztonságban.

Bent egy postafiók száma, egy Álvaro nevére szóló, közjegyző által hitelesített meghatalmazás és egy hónapokkal korábban írt üzenet volt.

„Ne azért nyisd ki ezt, hogy visszajöjj hozzám. Azért nyisd ki, hogy soha többé senki ne dönthessen helyetted a nevem felhasználásával.”

Álvaro háromszor olvasta el a mondatot.

Aztán felhívott valakit, akit az anyja nem irányított: Irene Montalbánt, egy üzleti jogászt, aki a nagyapjával dolgozott együtt, és 4 évvel korábban kilépett a csoportból, miután összeveszett Beatrizzel.

10:05-kor Álvaro és Irene beléptek a széfszobába. A rézkulcs egy keskeny, régimódi, családi logó nélküli dobozt nyitott.

Nem volt benne pénz.

Négy boríték, egy titkosított memóriakártya és a 2018-as Serrano családi jegyzőkönyv közjegyző által hitelesített másolata volt benne.

Irene-nek kevesebb mint 15 percbe telt megtalálni a záradékot.

Amikor Álvaro első közvetlen leszármazottja megszületett, a holdingtársaságban zárolt, irányító részvények 18%-át a következő generáció javára kellett aktiválni. Mivel az örökösök kiskorúak voltak, a zárolás bármilyen módosításához két aláírásra volt szükség: Álvaróéra és a házastársáéra a születéskori aláírásra.

Ha Álvaro nem volt nős, a második aláírást ideiglenesen a családi tanács birtokolta.

Álvaro addig olvasta a bekezdést, amíg a betűk el nem veszítették az alakjukat.

– Ha Lucia még mindig hozzám ment volna feleségül, amikor a gyerekek megszülettek…

– Az édesanyád elvesztette a többségi részesedést – fejezte be Irene. – Nem a vagyont. Az irányítást.

Ez rosszabb volt, mint amire számítottam, mert egyszerűbb volt.

Nem gyűlöletről szólt.

Nem egy elvont összeesküvésről volt szó.

A hatalomról szólt.

Irene kinyitotta a második borítékot. Ez egy magánellenőrzést tartalmazott, amelyet a nagyapja rendelt meg röviddel nyugdíjba vonulása előtt. Az állt benne, hogy ahhoz az alaphoz, amelyből a 2,4 millió eltűnt, csak az elnöknek vagy a pénzügyi igazgatónak delegált aláírással lehet hozzáférni.

Luciának soha nem volt ilyen hatalma.

A digitális aláírása megjelent a látható megrendelésen, de a belső engedélyezési naplóban nem.

A királyi parancsot az elnöki törvénykönyvvel hitelesítették.

Beatriz.

A harmadik boríték Tomás és egy külső tanácsadó cég közötti e-mailek kinyomtatott példányait tartalmazta. Nem ők rendelték el Lucía elleni nyílt támadást. Óvatosabbak voltak.

„Azt kell látnunk, hogy az incidens az ő hozzáférésükhöz kapcsolódik.”

„Álvaro nem fog megkérdőjelezni egy egész dokumentumláncolatot.”