Három hónappal később, Madrid külvárosában, egy világos házban Álvaro egy fehér kiságy mellé ölelte Mateót, míg Lucía egy karosszékben ült, és Brunót ringatta. Együtt rendezték be a szobát: világos fa, egyszerű játékok, egy melegítő lámpa és két plüssmackó, amit Lucía nővére küldött Valenciából.
Már nem voltak férj és feleség.
Még nem.
De nem is két idegenről volt szó, akiket egy katasztrófa hozott össze.
Két szülő volt, akik megtanultak bizalommal fordulni egymáshoz anélkül, hogy bármit is kellene tenniük.
Egy komódon, egy kis üvegdobozban, ott pihent a rézkulcs.
Álvaro legszívesebben kidobta volna.
Lucia megkérte, hogy tartsa meg.
„Hogy emlékezzenek arra, mit tettek?” – kérdezte.
Tagadta.
– Hogy emlékeztessen minket arra, mi történik, ha hagyjuk, hogy mások beszéljenek helyettünk.
Azon a délutánon Mateo sírva fakadt, Bruno pedig néhány másodperccel később utánozta őt. Álvaro fáradtan felnevetett. Lucía is.
Nem voltak ügyvédek.
Nem voltak igazgatótanácsok.
Nem voltak védendő vezetéknevek.
Csak 2 baba állítja, hogy egyszerre tartják őket a karjukban.
Álvaro odalépett Lucíához, és leült mellé. Egy pillanatra mind a négyen tükröződtek az ablaküvegen, a délutáni fényben fürödve.
A kulcs még mindig ott volt, kicsi, mozdulatlan, szinte jelentéktelen.
Kinyitott egy dobozt.
Leleplezett egy hazugságot.
De nem adta vissza nekik az elvesztegetett hónapokat, és azt sem döntötte el, hogy újra szeretni fogják-e egymást.
Maguknak kellene ezt megtenniük.
És talán ezért akarta Lucia megtartani: mert vannak olyan kulcsok, amelyekkel nem lehet ajtókat nyitni.
Emlékeztetnek arra, hogy amikor az igazság végre kiderül, senki sem választhatja meg helyetted, hogy mit kezdj vele.
