Ahogy teltek a hónapok, a köztük lévő távolság lassan, észrevétlenül csökkenni kezdett. Emilia egyre többször vette észre, hogy várja az estéket. Várta, hogy Daniel hazatérjen a cégből, hogy beszélgethessenek, hogy megosszák egymással a napjukat. A férfi lassan megnyílt neki. Megmutatta az üvegházát, ahol ritka orchideákat nevelt – ez volt az egyetlen hely, ahová a személyzetnek tilos volt belépnie, és ahol Daniel sosem hordott maszkot. Itt, a virágok között, Emilia láthatta őt olyannak, amilyen valójában volt: egy gondoskodó, finom lelkű férfinak.
Egy napon Danielnek részt kellett vennie egy hatalmas jótékonysági gálán, amelyet az ő alapítványa szervezett. Hagyományosan csak rövid időre jelent meg ezeken, maszkban, testőrökkel körülvéve, és sosem vitt magával kísérőt. Ám azon a reggelen Emilia megállította az előszobában.
– Veled megyek – mondta határozottan.
Daniel meglepetten nézett rá. A maszk már az arcán volt, így az arckifejezését nem láthatta, de a szemeiben döbbenet tükröződött. – Emilia, nem kell ezt tenned. A média ott lesz. A társaság… kegyetlen. Nem akarom, hogy célponttá válj miattam.
– A feleséged vagyok – húzta ki magát a lány. – És nem foglak egyedül hagyni egy olyan teremben, tele emberekkel, akik nem érdemlik meg, hogy akár csak a cipődet is kifényesítsék.
Daniel nem vitatkozott tovább. Aznap este Emilia egy lélegzetelállító, smaragdzöld selyemestélyiben lépett be a bálterembe, karját a „Szörnyeteg” karjába fűzve. A hatás leírhatatlan volt. Amint megjelentek az ajtóban, a zenekar szinte elhallgatott, és a teremben lévő több száz ember feléjük fordult. A suttogások azonnal megindultak. Gonosz, éles, mérgező suttogások.
“Látod azt a lányt? Biztosan csak a pénzére hajt.” “Hogy bír hozzáérni ahhoz a torz archoz? Micsoda gyomor kell ehhez!” “Szegény teremtés, eladta a lelkét.”
Emilia minden szót hallott. Érezte, ahogy Daniel karja megfeszül mellette, mintha legszívesebben azonnal sarkon fordulna és kimenekülne. De a lány nem engedte. Még szorosabban megszorította a karját, felemelte az állát, és egy olyan sugárzó, magabiztos mosolyt villantott a teremre, ami a legcinikusabb kritikusokat is elnémította egy pillanatra. Végigvezette Danielt a termen, mintha a világ legjóképűbb férfijába kapaszkodna.
A vacsora alatt egy idősödő, túlzottan kisminkelt társasági hölgy, aki Daniel egyik legnagyobb üzleti riválisának volt a felesége, odahajolt Emiliához. – Kedvesem, igazán csodálom a kitartását – mondta mézesmázos, de jéghideg hangon. – Sokan próbálták már megszelídíteni a mi rejtélyes Danielünket, de úgy tűnik, ön az egyetlen, aki képes… nos, elnézni a nyilvánvaló hiányosságait a bankszámlája érdekében.
A levegő megfagyott az asztal körül. Daniel leeresztette a tekintetét, a keze ökölbe szorult az asztal alatt. Már épp fel akart állni, hogy elnézést kérjen és távozzon, amikor Emilia megszólalt. A hangja tiszta volt, nyugodt, és pengeéles.
– Asszonyom, azt hiszem, alaposan félreérti a helyzetet – kezdte Emilia, miközben egyenesen a nő szemébe nézett. – Én nem elnézem a férjem hiányosságait. Én a tökéletességét látom. Danielnek olyan szíve és jelleme van, amilyenről a legtöbb ember ebben a teremben még csak nem is álmodhat. Az igazi szépség és az igazi szörnyeteg is belül lakozik. Sajnálom azokat, akik annyira vakok, hogy csak a felszínt képesek látni. Számomra ő a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem.
A csend, ami a szavait követte, szinte süketítő volt. A hölgy arca elvörösödött, és szótlanul elfordult. Emilia ekkor Daniel felé fordult, és a világ szeme láttára, gyengéden megsimogatta a maszk torz, heges arcbőrét. Egy pillanatig a férfi szemeibe nézett, és abban a tekintetben nem volt sem szánalom, sem undor. Csak büszkeség. És valami más, valami új, ami addig sosem volt ott.
Amikor aznap éjjel hazaértek, Daniel szótlanul ment fel a hálószobába. Bezárta az ajtót, és lassan lehúzta az arcáról a maszkot, majd az asztalra dobta. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. Emilia csendben lépett be mögötte, levetette a cipőjét, és odament hozzá.
– Amit ma este mondtál… – szólalt meg Daniel rekedten, a falat bámulva. – Nem kellett volna. Nem kell megvédened engem. Hozzászoktam a megvetéshez.
– De én nem szoktam hozzá – válaszolta Emilia lágyan. Mögé lépett, és óvatosan a vállára tette a kezét. Ugyanúgy, ahogy Daniel tette a nászéjszakájukon, de a lány most nem ugrott el. – Nem bírom elviselni, hogy bántanak. Mert nem ismernek. Nem tudják, milyen vagy valójában.
Daniel lassan megfordult. A valódi arca, a maga férfias, tiszta vonásaival, tele volt bizonytalansággal és egy olyan mély, sebezhető vággyal, ami megdobbantotta Emilia szívét. – És te… te milyennek ismersz, Emilia? – suttogta a férfi.
– Olyannak, aki megmentette az apámat. Olyannak, aki minden este megkérdezi, milyen napom volt. Aki órákig képes mesélni az orchideákról. Olyannak, aki egy szörnyeteg álarca mögé bújik, mert túlságosan jó ehhez a világhoz, és fél, hogy újra összetörik a szívét.
Emilia felemelte a kezét, és az ujjhegyeivel finoman végigsimított Daniel igazi arcán. Az arccsontján, az állkapcsán. A férfi behunyta a szemét, és szinte beleremegett az érintésbe. Évek óta nem ért hozzá senki így. Évek óta nem érezte egy női kéz melegét, ami nem fizetségért, nem szánalomból, hanem őszinte vonzalomból érinti meg.
