– Emilia… – sóhajtotta Daniel, és kinyitotta a szemét. A tekintetük találkozott, és abban a pillanatban a köztük lévő láthatatlan fal végleg leomlott.
A férfi lassan, szinte kérdőn hajolt közelebb. Hagyott időt a lánynak, hogy elhúzódjon, ha akar. De Emilia nem mozdult. Sőt, lábujjhegyre állt, és ő maga hidalta át a maradék távolságot. Az ajkaik összeértek. A csók először óvatos volt, tapogatózó, mintha mindketten attól félnének, hogy a másik eltűnik, mint egy délibáb. De aztán elmélyült, szenvedélyessé és mindent elsöprővé vált. Benne volt minden elfojtott vágy, minden ki nem mondott szó, és a hónapok alatt lassan, észrevétlenül felépült szeretet.
Aznap éjjel a kanapé üresen maradt. Daniel és Emilia végre valóban férj és feleség lettek. Nem egy szerződés, nem egy adósság miatt, hanem azért, mert mindketten így akarták. Szabad akaratukból.
A következő hónapok hozták el számukra az igazi boldogságot. Emilia egyre aktívabban kapcsolódott be Daniel jótékonysági munkájába. Együtt építettek kórházakat, támogattak árvaházakat, és a lány jelenléte lassan megváltoztatta Danielt is. Bár a külvilág előtt még mindig hordta a maszkot – túlságosan kockázatos lett volna hirtelen „meggyógyulni”, és a maszk továbbra is hasznos pajzsként szolgált a felszínes emberek ellen –, otthon, a birtok falain belül végre teljesen szabad volt. A kastély falai között egyre többször zengett fel a nevetés.
A sors azonban még tartogatott egy utolsó próbát számukra. Közel egy évvel az esküvőjük után, egy esős délutánon váratlan vendég érkezett a birtokra. Victoria. A nő, aki évekkel ezelőtt elhagyta Danielt, amikor a cége csődközelbe jutott. Victoria, miután saját élete zsákutcába került, és anyagilag is tönkrement, hallott Daniel újbóli felemelkedéséről és a furcsa házasságáról. Abban bízott, hogy a „szörnyeteg” még mindig érez iránta valamit, és talán visszaszerezheti magának a milliárdos életet.
Daniel nem volt otthon, amikor Victoria megérkezett. Emilia fogadta a nappaliban. A másik nő elegáns volt, de a szemeiben kétségbeesés és ravaszság csillogott.
– Maga bizonyára Emilia – kezdte Victoria, végigmérve a lányt egy gúnyos mosollyal. – Sokat hallottam arról az áldozatról, amit a családjáért hozott. Szegény kislány. Hozzámenni egy ilyen torz emberhez… De ne aggódjon, én nem ítélem el. Tudom, milyen Daniel. Én voltam a menyasszonya. Mi is… nagyon közel álltunk egymáshoz. Mielőtt az a szörnyűség történt az arcával.
Emilia némán hallgatta, miközben lassan kortyolta a teáját. Tökéletesen tisztában volt vele, ki ez a nő. Daniel mindent elmondott róla. Tudta, hogy Victoria hazudik; Daniel arcával sosem történt semmi. De esze ágában sem volt leleplezni a férje titkát.
– És mi járatban van itt, Victoria? – kérdezte Emilia nyugodtan.
– Nos… azért jöttem, hogy segítsek – hajolt közelebb a nő, lehalkítva a hangját. – Tudom, hogy maga nem szereti őt. Hogy is szerethetné? Látom a cikkeket, látom a tekintetét. A pénze kellett, megkapta. De Danielnek valaki olyanra van szüksége, aki emlékszik rá, milyen volt régen. Valakire, aki a múltját jelenti. Arra gondoltam, talán… megegyezhetnénk. Adja vissza a szabadságát. Cserébe én meggyőzöm őt, hogy hagyjon magának egy nagylelkű végkielégítést.
Emilia letette a teáscsészét, olyannyira nyugodtan, hogy a porcelán még csak meg sem koccant. Rátekintett Victoriára, és a szemeiben olyan jéghideg megvetés lángolt, amitől a másik nő önkéntelenül is hátrébb húzódott.
– Hogy is szerethetem? – ismételte meg Victoria szavait Emilia, de a hangjában nem volt harag, csak mély szánalom. – Maga valóban nem ért semmit, ugye? Maga egy férfit hagyott el, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna magára. Azt hitte, a pénze teszi őt azzá, aki. És most, évekkel később idejön, egy nevetséges ajánlattal, abban a hitben, hogy engem is olyan fából faragtak, mint magát.
– Ne merészeljen így beszélni velem! – szisztegte Victoria. – Én ismerem Danielt!
– Maga a felszínt ismeri. Azt, amit látni akart – állt fel Emilia. A tartása egyenes volt, királynői. – Én viszont a lelkét ismerem. És tudja mit? Nincs az a pénz, nincs az az ajánlat a világon, amiért elhagynám őt. Mert én szeretem azt a férfit. Úgy, ahogy van. Minden sebével, minden múltjával együtt. És ha elveszítené minden vagyonát holnap, én akkor is mellette maradnék. Most pedig, kérem, távozzon az otthonunkból, mielőtt hívom a biztonságiakat.
Victoria elvörösödött, majd dühösen felkapta a táskáját, és kiviharzott a szobából. Emilia csak ekkor vette észre, hogy nem voltak egyedül. Az ajtóban, az árnyékban Daniel állt. Nem viselte a maszkot. Már egy ideje ott állt, és mindent hallott. A szemeiben könnyek csillogtak.
Lassan odasétált Emiliához, és szorosan magához ölelte. A lány a mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívverését. – Tényleg mellettem maradnál, ha semmim sem lenne? – suttogta a férfi a hajába.
– Még akkor is, ha tényleg olyan lenne az arcod, mint az a maszk – suttogta vissza Emilia, és felnézett rá. – Mert te vagy a legszebb ember, akit valaha ismertem.
Aznap este, amikor lefeküdtek, Daniel valami olyasmit tett, amire Emilia nem számított. Elővett egy dossziét az asztalfiókból, és a lány elé tette az ágyra. – Ez mi? – kérdezte Emilia.
