Remegő kézzel szedte össze a papírokat a padlóról. Apja levele részletesen leírta a pénzügyi csődöt, a kudarcba fulladt befektetéseket és Don Ricardo kétségbeesett kölcsönét – egy olyan kölcsönt, amelyet soha nem tudott visszafizetni. Az adósság eltörlésének egyetlen feltétele, amelyet dermesztő hidegséggel írtak meg, az volt, hogy Laura feleségül menjen hozzá. Nem volt szerelem, nem volt társaság, csak egy szerződés. És az orvosi jelentés… ez a jelentés feltárta, hogy Laura illik a fényképen látható nőhöz, Don Ricardo első feleségéhez, aki évekkel ezelőtt egy ritka betegségben halt meg. Don Ricardo kétségbeesésében megfelelő donort keresett egy csontvelő-átültetéshez, amely soha nem érkezett meg időben. Apja adóssága nemcsak anyagi volt, hanem egy ígéret is, hogy „ellátja” a lányát erre a célra, vagy bármi másra, amit az öregember kívánhatott.

Borzongás futott végig a gerincén. Laura már csak egy tartalék alkatrész volt, egy pótlás. Az élete nem az övé. A lakosztály ajtaja halk nyikorgással nyílt ki. Laura felugrott, kétségbeesetten gyömöszölte a papírokat a rejtett rekeszbe, és éppen időben becsukta. Don Ricardo lépett be, arcán ráncok voltak, de szemében, kora ellenére, megőrizte az éleslátás és az önuralom szikrája. Selyempizsamát és bársonyköntöst viselt, ami kiemelte impozáns alakját.

– Laura, drága feleségem – mondta rekedtes, de igyekezett gyengédnek tűnni. Lassú, de határozott léptekkel közeledett felé a perzsa szőnyegen. – Azt hittem, már alszol. Hosszú napod volt.

Laura erőltetett mosolyt erőltetett az arcára, érezte, hogy elpirul. – Nem tudtam aludni, Don Ricardo. Gondolom, az izgalomtól. – A hangja furcsán csengett, szinte suttogásnak tűnt.

Megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rá. „Izgalom? Vagy idegesség?” Tekintete elidőzött a kezei enyhén remegésén. „Egy kicsit sápadtnak tűnsz, gyermekem. Jól vagy?”

– Csak… egy kicsit fáradt vagyok – felelte Laura, próbálva meggyőzőnek tűnni. A szíve hevesen vert a bordái között, mintha elárulná. Vajon észrevett valamit? Tudja, hogy felfedezte a titkát?

Don Ricardo lassan bólintott, tekintetét Laura-ra szegezve. – Értem. Ez sok egy ilyen fiatal nőnek, mint te. De ne aggódj, idővel megszokod ezt az életet. Ehhez a kastélyhoz, ehhez a vagyonhoz. – Hideg, csontos keze kinyúlt, hogy megfogja az övét. Laura undort érzett, de nem merte elhúzni a kezét.

– Tudom, hogy ez nagy változás számodra – folytatta, gyengéden megszorítva a kezét. – De biztosíthatlak, hogy semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Mindened meglesz, amire vágysz. Csak a… hűségedet kérem. És a… megértésedet. – Tekintete fokozódott, szinte átható volt. Úgy tűnt, a lelkét kutatja, az ellenállás vagy a tudatosság bármilyen jelét keresi. Laura érezte, ahogy a maszkja leomlik.

– Mit értett meg, Don Ricardo? – merte megkérdezni alig hallható hangon.
Mosolygott, de mosolya nem érte el a lány szemét. – Az élet bonyolultságairól, kedvesem. Azokról az áldozatokról, amelyeket néha az embernek meg kell hoznia szerettei jólétéért. És az adósságokról, amelyeket meg kell fizetni. Így vagy úgy. – Az utolsó mondatot olyan hidegséggel mondta, hogy a csontjaiig hatolt. Laura abban a pillanatban tudta, hogy a férfi tudja. Vagy legalábbis gyanította, hogy közel jár az igazsághoz.

A szobában tapintható volt a feszültség, olyan sűrű, hogy szinte késsel el lehetett volna vágni. Laura úgy érezte magát, mintha sakktáblán lenne, és ő, a nagymester, már minden lépését megtervezte. Apja hazugsága, élete elárulása, jövője elítélése – mind összefonódott abban a pillanatban. Mit fog most tenni? Szembeszállni vele? Elmenekülni? De hová fog menni? És mi fog történni az apjával, ha mégis? Csapdába esett. Teljesen csapdába esett.

Az éjszaka feszült csendben telt, minden perc egy örökkévalóság. Don Ricardo, miután kimondta rejtélyes kijelentését, visszavonult a saját hálószobájába, a fő lakosztály egy külön szárnyába. Laura mozdulatlanul maradt, a hatalmas ágy szélén ült, a rejtett rekeszben lévő papírokat a mellkasához szorítva. A hold, egy halvány gömb, bekukucskált az ablakon, kísérteties árnyékokat vetett a padlóra. Nem tudott aludni. Nem tudott tisztán gondolkodni. Csak az árulás nyomasztó érzését és az igazság súlyát érezte, ami most a vesztét jelentette.

Hajnalban, ahogy a nap első sugarai átszűrődtek a selyemfüggönyökön, Laura döntést hozott. Nem élhetett így, mint egy gyalog egy szerződésben, mint egy tulajdon. Fel kellett tárnia az egész igazságot, nem csak azt, amit az apja bevallott abban a régi levélben. Volt egy végrendelet, egy szerződés, valami más, ami belekeverte ebbe a hazugságok és adósságok hálójába. Szüksége volt egy ügyvédre, valakire, aki kibogozza Don Ricardo vagyonának és a családi adósságnak a jogi kuszaságát.

Laura szíve a félelem és az elszántság keverékétől kalapálva felkelt. Felvette az első ruhát, amit talált, egy egyszerű nappali ruhát, és elindult a kúria könyvtárába. Eszébe jutott, hogy Don Ricardónak hatalmas könyvgyűjteménye van, és talán köztük találhat valami nyomot, valami dokumentumot, ami fényt deríthet az ügyre. A könyvtár mahagóni polcok labirintusa volt, tele antik kötetekkel és enciklopédiákkal.

Miközben keresgélt, tekintete egy vastag, régies jogi könyvre esett. Kinyitva egy kis aranykulcs esett ki a lapjai közül. Egy antik kulcs volt, bonyolult mintázattal, ami látszólag egyik zárhoz sem tartozott, amit látott. A tenyerében tartotta, és egy új reményszikra gyulladt fel a mellkasában. Mire való lehet?