Újult energiával fedezte fel a könyvtárat. Egy fa panel mögött, melyet a képen látható nő – Don Ricardo első feleségének – portréja rejtett, felfedezett egy falba süllyesztett kis széfet. A kulcs tökéletesen illeszkedett a zárba. Halk kattanással kinyílt a széf, és nem ékszereket vagy pénzt tárt fel, hanem egy csomag jogi dokumentumot.
Egy végrendelet másolatai voltak. De nem Don Ricardo végrendelete.
Ez a képen látható nő, Elara végrendelete volt. És amit olvasott, ledermedt benne. Elara, Don Ricardo első felesége, ravasz üzletasszony volt, jelentős vagyon tulajdonosa, sokkal nagyobb, mint a férjéé. Végrendeletében kikötötte, hogy ha közvetlen örökösök nélkül hal meg, vagyona egy jótékonysági alapítványra száll, egyetlen nagyon konkrét záradékkal: ha Don Ricardo újranősül, a vagyont egyenlően osztják fel új felesége és az alapítvány között, feltéve, hogy az új feleség genetikailag kompatibilis vele, és ugyanazzal a ritka vérbetegséggel küzd, mint amiben ő szenved.
Laura megállt, a torkában elakadt a levegő. Az orvosi jelentés. A saját neve. Az összeillősége. Apja „adóssága”. Minden összeillett. Nem egy transzplantáció pótalkatrésze volt. Kulcsfontosságú darab egy bonyolult tervben, amelynek célja Elara vagyonának megszerzése volt. Don Ricardo nem őt vagy az apját jótékonyságból mentette meg, hanem kapzsiságból. Mindent úgy szervezett, hogy Laura, ritka genetikai összeillőségével, hozzámenjen feleségül, így aktiválva Elara végrendeletének záradékát, és megszerezve egy több millió dolláros örökség felét, amely egyébként kicsúszott volna az ujjai közül. Az apja gyalog volt ebben a hátborzongató játékban, akit a saját kétségbeesése és Don Ricardo könyörtelen ravaszsága manipulált.
Düh forrt az ereiben, egy olyan düh, amit még soha nem érzett. Nem csak az apja árulása volt, hanem Don Ricardo manipulációja is, az, ahogyan megfosztották az életét minden választási lehetőségtől, puszta pénzügyi vagyonná silányítva. Felállt, kezében a dokumentumokkal, és egyenesen Don Ricardo dolgozószobájába ment.
Az asztalánál ült, és néhány papírt átnézegetett. Felnézett, amikor meglátta a lányt, és felvonta az egyik szemöldökét. „Laura, drágám. Szükséged van valamire ilyen korán?” – hangja idegesítően nyugodt volt.
Laura az asztalra dobta a dokumentumokat. „Tudom az igazságot, Don Ricardo. Tudok Elara végrendeletéről. Tudok az összeillőségünkről. Tudom, hogy az apám nem tartozott neked semmivel, de csak sakkfigura volt a tervedben, hogy ellopd az első feleséged örökségét.” – Laura hangja remegett, nem a félelemtől, hanem a dühtől.
Don Ricardo kifejezéstelen arccal meredt rá. Nem látszott meglepetés, bűntudat, csak számító hidegség. „Á. Szóval rájöttél. Mindig is egy érzékeny gyerek voltál.” Hátradőlt a székében, lassú, kegyetlen mosoly terült szét az ajkán. „Apád egy kétségbeesett ember volt. Én üzletember. A körülmények tökéletesen egybeestek. Kár, hogy Elara soha nem talált megfelelő donort, amíg élt. De a végrendelete… a végrendelete remekmű volt. És te, drága Laurám, vagy a vagyona felének kulcsa.”
„Én nem vagyok kulcs! Én egy ember vagyok! És ez illegális!” – kiáltotta Laura, dühkitörésektől könnybe lábadva.
Szárazon, kellemetlenül felnevetett. – Azt mondod, illegális? Minden rendben van, kedvesem. Apád szerződést írt alá. Saját szabad akaratodból házasodtál. A végrendeletben egyértelmű záradék szerepel. És az összeillőségetek a szerencse műve. Vagy talán, ahogy én látom, a sors. – Felállt, megkerülte az asztalt, hogy odalépjen a nőhöz. – Te vagy a feleségem. És most te vagy a társam ebben a vagyonban. A fele a tiéd, jog szerint. És szerződés szerint.
Laura hátralépett. „Nem akarom a pénzét. Nem akarok semmit, ami ebből a hazugságból származik. Elmegyek egy ügyvédhez. Feljelentem. Mindent napvilágra hozok.”
Don Ricardo megállt, tekintete elsötétült. – Ne légy naiv, Laura. Azt hiszed, bárki is hinni fog neked? Azt hiszed, egy bíró egy tapasztalatlan fiatal nő mellé áll egy elismert üzletemberrel szemben, akinek aláírt szerződése és törvényes házassága van? Az apád beteg. Azt hiszed, hogy a nevét végig akarják húzni a bíróságon? És mi fog történni vele, ha úgy döntök, hogy visszavonom a „támogatásomat”? – Hangja burkolt fenyegetés volt, figyelmeztetés a következményekre. Laura hideget érzett. Egy olyan bonyolult hálóba keveredett, hogy nem tudta, hogyan szabaduljon ki belőle.
De Laura dühe nem csillapodott. Sőt, fokozódott. Nemcsak önmaga miatt, hanem Elara emlékéért is, a nőért, akinek a vagyonát manipulálták, és saját apja méltóságáért is, akit becsaptak és kihasználtak. Nem engedhette, hogy Don Ricardo megússza. Van egy út. Az igazságszolgáltatás útja, amely nem a bíróságon, hanem az igazságon keresztül jön. És ő meg fogja találni.
Laura a szemébe nézett, félelmét hideg elszántság váltotta fel. – Lehet, hogy neked szerződésed van, Don Ricardo, de nálam van az igazság. És az igazság előbb-utóbb mindig napvilágra kerül.
A Don Ricardóval való összetűzés olyan szikrát gyújtott Laurában, amelyet a félelem nem tudott eloltani. A megaláztatás és a düh vasakarattá változott. A következő hetekben Laura kiszámított hidegséggel öltötte magára a „feleség” szerepét. Kívülről engedelmesnek és engedelmesnek tűnt, díszes figura a milliomos kúriájában. Belülről minden porcikája arra szolgált, hogy kibogozza a hazugságok hálóját, és megtalálja a módját Don Ricardo megbuktatására.
Tudta, hogy nem szembesítheti őt közvetlenül a bíróságon.
Túl nagy volt a befolyása, túl ravaszak az ügyvédei. Cáfolhatatlan bizonyítékra volt szüksége, valamire, ami nemcsak a manipulációját bizonyítja, hanem leleplezi a kapzsiságát a világ előtt. Napközben, míg Don Ricardo az üzleti ügyeivel volt elfoglalva, Laura a nyomozásnak szentelte magát. Az aranykulcsot használva újra és újra hozzáfért a könyvtár széfjéhez, újraolvasta Elara végrendeletét és apja iratait, minden kiskaput, minden hasznos részletet felkutatva.
