Semmi más.

Se rágcsálnivaló, se sütemény, de még egy kancsó friss víz sem.

– És az étel? – kérdezte Irena, Teresa barátnője.

Marianna elmosolyodott.

– Lesz majd meglepetés.

Majdnem egy órával később Teresa ragyogóan lépett be, professzionális sminkkel és kifogástalan frizurával.

– A fotós azt mondta, nagyon elegáns profilom van!

Ölelésekbe bocsátkozott, elmesélte a foglalkozás részleteit, majd az asztalra nézett.

A mosolya eltűnt.

– Mariana… hol van az étel?

-Nincs ilyen.

– Hogy érted azt, hogy nincs egy sem?

– Nem készítettem elő semmit.

Alejandro a kulcsokat egy konzolon hagyta.

– Marianna, mit tettél?

-Semmi.

Terézia elpirult.

– Odaadtam neked a teljes menüt!

-Igen.

– Akkor menj a konyhába, és szedd ki a holmikat!

– Nincs mit elvinni.

Alejandro közeledett.

– Beszéljünk négyszemközt.

– Nem. Ma itt fogunk beszélni.

Teresa ököllel az asztalra csapott.

– Nem fogod elrontani a születésnapomat a lustaságoddal!

Marianna felkelt.

– A lustaságom?

Elővett a táskájából egy mappát, amit hetek óta készített, és mindenki elé tette.

–Tökéletes. Akkor beszéljünk arról, hogy ki dolgozik ebben a házban… és ki él hónapok óta mások fizetéséből.

Sándor elsápadt.

Terézia abbahagyta a sikoltozást.

Az első oldalon egy olyan ábra volt, amire senki sem számított.

És amit Mariana hamarosan elárulni készült, az teljesen megváltoztatta a családot.

3. RÉSZ

– Mi ez? – kérdezte Alejandro.

Mariana kinyitotta a mappát.

Hetekig megőrizte a számlákat, az átutalásokat és a vásárlásokat. Csak meg akarta érteni, hogy miért kimerülten és kevesebb pénzzel zárja a hónapot, annak ellenére, hogy teljes munkaidőben dolgozik.

„Ennyibe került itt élni az elmúlt hat hónapban” – mondta.

Teresa idegesen felnevetett.

– Ne légy nevetséges. Ez a ház az enyém. Ingyen laksz itt lakbérért.

– Én is így gondoltam. Amíg el nem kezdtem összeadni.

Mariana egy papírlapra mutatott.

– Szupermarket: szinte mindig én. Tisztítószerek: én. Étel a barátaidnak, amikor átjönnek: én. Hozzávalók a családi összejövetelekhez: én. És emellett én főzök, takarítok, mosok és rendet rakok.

Terézia keresztbe fonta a karját.

– Ezt hívják úgy, hogy segítünk a háztartásban.

– Az együttműködés azt jelentené, hogy mindannyian megtettük a magunkét.

Mariana Alejandro felé fordult.

– Mikor takarítottál utoljára fürdőszobát?

Nem válaszolt.

– Mikor készítettél utoljára teljes értékű ételt? Mikor mostad ki utoljára a ruháidat?

Alejandro összeszorította az állkapcsát.

– Nem rólam beszélünk.

– Tulajdonképpen rólad beszélünk.

Teresa barátai kerülték a tekintetét.

Mariana elővett egy újabb papírlapot.

– És ezt hagytad ott az édesanyádnak.

Alejandro lépett egyet.

– Ez az én dolgom.

– Az lenne, ha nem befolyásolná az életünket.

Terézia felkelt.

– A fiam azért segít nekem, mert akar.

– Soha nem mondtam, hogy nem tudok segíteni. Azt mondom, hogy te kötelességgé változtattad a segítséget, ő pedig az én munkámat egy újabbá.

Terézia hangosan felnevetett.

–Munka? A rizsfőzés most már munka?

– Amikor nyolc óra irodai munka után minden nap ezt csinálod, kitakarítasz egy házat, amit három felnőtt használ, és olyan látogatókat szolgálsz ki, akiket nem hívtál meg, igen: ez munka.

Teresa arca megkeményedett.

– Senki sem kényszerített arra, hogy itt élj.

Mariana bólintott.

– Ebben igazad van.

Alejandro ránézett.

-Hogy érted ezt?

– Beleegyeztem, hogy néhány hónapig maradok. Úgy terveztük, hogy spórolunk a lakásunkra.

– És pénzt is spórolunk.

– Nem, Alejandro. Te fizeted meg anyád életmódját.

Terézia felháborodott.

– Micsoda tiszteletlenség!

Mariana kinyitott egy másik lapot.

– Múlt hónapban te fizetted a biztosítást, a javítást, a személyes konzultációt, az arckezelést és a hétvégét San Miguelben. De amikor az előlegre való megtakarításról beszélünk, mindig azt mondod, hogy várnunk kell.

– Az én pénzem.

– Ez egyben az életünk projektje is, amit mindig későbbre halasztunk.

Alejandro vett egy mély lélegzetet.

– Anyukám egyedül van.

–Özvegy. Nem rokkant.

Teresa a mellkasára tette a kezét.

– Milyen kegyetlen!

–Kegyetlen volt látni, ahogy lázzal hazaérek a munkából, és megkérsz, hogy takarítsam ki a nappalit, mert másnap átjönnek a barátaid. Kegyetlen volt azt mondani, hogy a vérnyomásod miatt nem bírsz állni, aztán órákig sétálni egy bevásárlóközpontban. Kegyetlen volt rám hagyni, hogy gondoskodjak a férjem születésnapi bulijáról, miközben ti mindannyian jól éreztétek magatokat.

– Vannak egészségügyi problémáim!

—Ezért tudtál ma órákat tölteni a szalonban, sminkben, a stúdióban és vásárlással.

Terézia hallgatott.

Marianának nem kellett felemelnie a hangját.

– Hónapokig azt hittem, talán igazságtalan vagyok veled. Aztán észrevettem, hogy a betegségeid mindig egy seprű, egy fazék vagy egy bevásárlószatyr előtt jelennek meg.

Alejandro unokatestvére lesütötte a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.

Teresa meglátta őt és felrobbant.

“Tűnj el a házamból, aki gúnyolódni jön!”

– Anya, nyugodj meg – mondta Alejandro.

Ez volt az első alkalom, hogy közbelépett, de még nem Mariana védelmében.

Teresa a menyére mutatott.

– Mindezt azért tette, hogy megalázzon.

– Nem. Hagytam egy üres asztalt, hogy lássák, mi történik, ha abbahagyom azt, amit mindenki magától értetődőnek vesz.

Alejandro megszólalt:

– Rendelhettél volna ételt, és akkor megbeszélhettük volna.

Mariana rámeredt.

Még miután mindent hallott, továbbra is aggódott, mert nem szolgálták fel az ételt.

-Köszönöm.

-Mert?

– Megerősítésként kérem.