– Mit kell megerősíteni?

– Semmit sem értesz.

Alejandro felsóhajtott.

–Ez húsz perc alatt elintézhető. Felhívunk egy éttermet, és kész.

– Nem az ételről beszélek.

– De hiszen ezt ma te okoztad!

– Nem. Ma már nem kerülöm a következményeket.

Mariana a vendégekre nézett.

–Sajnálom, hogy ezt okoztam. Nem én hívtalak meg. Teresa döntött a találkozóról, az étlapról, és azt is eldöntötte, hogy én fogok főzni.

Terézia összeszorította az ajkait.

– Mert te vagy a menyem.

– A fiad felesége vagyok. Nem az alkalmazottad.

– Az én időmben egy nő tudta, hogyan kell házat vezetni.

–A te idődben sok nőnek nem volt más választása. Nekem volt.

Alejandro egyik nagynénje közbeszólt:

– Teresa, Alejandro születésnapi partiján Mariana még tíz percre sem ült le. Láttam.

Alejandro végigsimított az arcán.

– Ne csinálj ebből tárgyalást.

Marianna így válaszolt:

– Magamnál kértem segítséget.

Felnézett.

–A születésnapod után pontosan elmondtam, mit érzek. Megígérted, hogy legközelebb más lesz.

Alejandro hallgatott.

– Ez volt a következő alkalom.

Nem érkezett válasz.

– Tegnap megmondtam neked, hogy nem tudom egyedül megcsinálni. Mit mondtál nekem?

Nyelt egyet.

Marianna válaszolt helyette:

– „Mindig bármivel meg tudsz birkózni.”

– Csak bizalmat akartam adni neked.

– Nem. Azt akartad, hogy folytassam a megoldást.

Teresa lehuppant egy székre.

– Mindez azért történik, mert amióta megházasodtál, messzire akartad vinni.

Mariana összevonta a szemöldökét.

– Elvinni messzire?

– Igen. Először lakást akartál. Aztán felidegesítettél, hogy mit ad nekem. Előtted Alejandro sosem mondta, hogy „jövő hónapban”. Én voltam az elsőbbségi.

Ez a mondat végre felfedte, amit Mariana gyanított.

Teresa nemcsak kényelmesen érezte magát.

Úgy éreztem, mintha versenyeznék vele.

Alejandro másképp nézett rá.

-Anya…

– Micsoda? Egész életemben gondoskodtam rólad.

– És azóta is segítek neked, mióta apa meghalt.

– Mert te vagy a fiam.

– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy mindig mindent meg tudok oldani helyetted.

Terézia elsápadt.

Mariana eltette a mappát.

– Ezt ma nem kell megoldaniuk.

Felvette a táskáját.

Alejandro reagált.

Hová mész?

– A nővérem házához.

– Meddig?

-Nem tudom.

Terézia vicces.

– Itt rejlik a dráma.

Mariana lassan levette a gyűrűjét.

Alejandro lépett egyet.

– Ne csináld azt.

A gyűrűt az ujjai között tartotta.

–Tudod, mi volt a születésnapod legrosszabb része? Nem a főzés vagy a mosogatás volt. Az, hogy láttalak ülni.

Alejandro lesütötte a tekintetét.

–Láttam, ahogy nevetsz, eszel, koccintasz és kávét rendelsz. Újra meg újra láttál elsétálni mellettem, és soha nem jutott eszedbe felkelni.

– Már bocsánatot kértem tőled.

– Azért kértél bocsánatot, mert dühös voltam, nem azért, mert megértettél.

Mariana otthagyta a gyűrűt az üres asztalon.

A fémes csattanás hangosabb volt, mint amilyennek látszott.

– Válni akarok.

Terézia kinyitotta a szemét.

– Ez túl sok!

Alejandro mintha kifulladt volna.

– Mariana, ezt nem döntheted el egy buli miatt.

–Nem egy buli miatt döntöttem. Az előző napok miatt döntöttem.

– Elmehetünk innen – mondta hirtelen. – Holnap bérelünk valamit.

Mariana fájdalmat érzett. Ami hónapokig „drága” vagy „későbbre való” volt, most egy nap alatt elintézhető volt.

– Miért kellett levennem a gyűrűmet, hogy meghallgasson?

Alejandro nem válaszolt.

Terézia sírni kezdett.

–Persze. Hagyjatok békén. Végül mindenki elhagy.

Alejandro automatikusan felé fordult.

Az a minimális mozgás sokat elárult.

Már akkor is az első ösztöne az volt, hogy megmentse az anyját.

– Amióta apád meghalt, te vagy mindenem – zokogta Teresa.

Marianna nyugodtan válaszolt:

–Ez is a probléma. Egy fiú nem lehet egy életre a pénztárosa, a sofőrje, a partnere és a problémamegoldója.

Teresa dühösen meredt rá.

– Nincs jogod ezt mondani.

– Talán nem. De valakinek ki kellett mondania.

Alejandro kimerülten leült.

Hirtelen az anyjára nézett.

– Anya, mennyi pénzed maradt apa megtakarításából?

Terézia abbahagyta a sírást.

– Mi köze ennek bármihez is?

-Válaszolj nekem.

– Megvannak a holmijaim.

-Mennyi?

Elfordította a tekintetét.

– Nem tudom pontosan.

– Igen, tudod.

Mariana mozdulatlan maradt. Ez nem volt előre megtervezett kérdés.

Alejandro elővette a mobiltelefonját.

– Két évvel ezelőtt azt mondtad, hogy szinte semmi pénzed nincs. Ezért kezdtem el minden hónapban többet adni neked.

– És igen, aggódtam.

– Mennyi van még hátra?

– Nem kell felelnem neked.

Alejandro néhány másodpercig nézte.

– Akkor sem éreztethetsz bűntudatot minden alkalommal, amikor nem fizetek valamiért.

Teresa összeszorította az állkapcsát.

– Mindazok után, amiket érted tettem…

– Ez nem lehet örök adósság.

Mariana most először látta, hogy Alejandro egyértelmű határokat szab neki.

De azt is tudta, hogy ez a határ túl későn érkezett ahhoz, hogy eltörölje a történteket.

Teresa végül beismerte, hogy még mindig vannak befektetései és Ricardo megtakarításainak jelentős része. Nem volt tönkretéve; eltúlozta törékenységét, hogy ne kelljen feladnia korábbi életszínvonalát.

Alejandro lefagyott.

– Soha nem kértem tőled luxuscikkeket – mondta Teresa.

– Nem ezekkel a szavakkal. Bűntudatot keltettél bennem, amíg igent nem mondtam.

Mariana elvette a bepakolt bőröndöt, amit otthagyott.

Terézia meglepetten nézett rá.

– Már tervezted a távozást?

– Azt hittem, van választásom.

Alejandro közeledett.

– Hadd vigyem el.

– Nem. Ma egyedül kell mennem.