A kórházi szoba csendjét csak a gépek monoton, ritmikus pittyegése és a távolból behallatszó, tompa tüzérségi morajlás törte meg. Szabó hadnagy lassan lehunyta a szemét, próbálva feldolgozni a nő szavait. Nem volt bennük semmi gúny, semmi felsőbbrendűség, pedig minden joga meglett volna hozzá, hogy beolvasson neki. A lány, akit Annának hívtak, egyszerűen csak kimondta az igazságot. Egy igazságot, amely élesebb volt bármilyen repesznél, ami a hadnagy testét érte.

A következő hetek a fizikai és lelki felépülés jegyében teltek. Anna sebei gyorsabban gyógyultak; a karját ért horzsolások és a kimerültség ellenére hamar visszanyerte az erejét. Szabó hadnagy lábadozása azonban hosszabb időt vett igénybe. A golyó, amely a combjába fúródott, roncsolta az izmot, és az orvosok szerint csak a csodának – és Anna hihetetlenül gyors szorítókötésének – volt köszönhető, hogy nem vérzett el a csatatéren sárjában. Amíg a férfi az ágyhoz volt kötve, bőven volt ideje gondolkodni. Visszaemlékezett a kiképzés éveire, a tiszti iskolára, ahol a bajtársiasságot tanították, de ahol a nők jelenlétét sokan csak amolyan kötelező kellemetlenségként, a modern idők zavaró hozadékaként kezelték. Mennyire vak volt.

Amikor Anna egy borús keddi reggelen megkapta az orvosi engedélyt a visszatérésre, a hadnagy a mankóira támaszkodva bicegett ki a folyosóra, hogy elbúcsúzzon tőle. A lány egyenruhája ismét kifogástalan volt, a hátizsákja feszesen a vállán pihent. Szabó hadnagy megköszörülte a torkát.

– Katona – szólította meg, de a hangjából hiányzott a korábbi parancsoló él. Inkább tisztelet csengett benne.

Anna megfordult, és feszesen tisztelgett. – Hadnagy úr.

– Ne csinálja ezt, Anna. – Szabó lassan leeresztette a kezét. – Én… én még nem tudtam igazán megköszönni. Amit a harctéren tett. És amit utána mondott. Visszamegy az egységhez?

– Igen, uram. A századnak szüksége van minden emberre. Az offenzíva nem áll le, csak mert mi itt vagyunk.

– Tudom. Kérem… vigyázzon magára. És mondja meg a fiúknak, hogy amint a lábam engedi, én is utánuk megyek. Nem hagyom magukra a századot.

Anna halványan, de őszintén elmosolyodott. – Várni fogjuk, Hadnagy úr. Szükségünk van egy jó parancsnokra. De legközelebb… a kávét magának kell főznie.

Szabó hadnagy arcán életében először őszinte, felszabadult nevetés tört át. A lány megfordult, és kilépett a kórház nehéz vasajtaján, vissza a háború kegyetlen valóságába.

Amikor Anna visszatért az alaptáborba, a hangulat megváltozott. A korábbi suttogásoknak és gúnyos pillantásoknak nyoma sem volt. A katonák, akik aznap a sárba lapulva figyelték, ahogy egy nő – akit ők korábban csak kávéfőzésre tartottak jónak – berohan a gépfegyvertűzbe, most lesütött szemmel álltak előtte. Tudták, hogy elbuktak azon a vizsgán, amelyen Anna kiválóan teljesített.

Az első este a tábortűz körül csendes volt. A férfiak kerülték Anna tekintetét, amíg az egyik öreg őrmester, egy viharvert arcú veterán, fel nem állt. Odasétált Annához, leült mellé a farönkre, és némán átnyújtott neki egy fémbögrét, benne forró, fekete kávéval.

– Azt hiszem, ezt mi tartozunk magának hozni ezentúl – dörmögte az őrmester.

Anna elfogadta a bögrét, és belekortyolt a keserű italba. – Köszönöm, őrmester. De senkinek sem kell engem kiszolgálnia. Egy csapat vagyunk. Ha a golyók repülnek, a sár mindannyiunkat egyformán mocskol be. Nincs különbség férfi és nő között, amikor a túlélésről van szó.

Ez a mondat szikraként futott végig a táboron. Attól az éjszakától kezdve Anna nem “a női katona” volt többé. Ő lett Anna, a szakasz egyik legmegbízhatóbb embere. A bajtárs, akire rá merik bízni az életüket.

Hónapok teltek el. A háború nem kímélt senkit. A frontvonalak folyamatosan tolódtak, a tél pedig kíméletlen hideggel és hóviharokkal köszöntött be. A század veszteségeket szenvedett, az ellátmány akadozott, a morál pedig napról napra süllyedt. Egy különösen sötét decemberi éjszakán a tábor riadóra ébredt.

A hír futótűzként terjedt: Szabó hadnagy visszatért.

A férfi arca megviselt volt, a járása még mindig bizonytalan, kissé sántított a bal lábára, de a szemeiben olyan acélos elszántság égett, amilyet korábban sosem láttak nála. A parancsnokság sátrában gyűjtötte össze a tiszteket és a szakaszvezetőket, köztük Annát is, akit az elmúlt hónapok helytállása miatt időközben tizedessé léptettek elő.

– Az ellenség áttörte a keleti szárnyat – kezdte Szabó, miközben a térképre mutatott a gyertyafényes sátorban. – Két óránk van, mielőtt elérnek minket. A parancs az, hogy tartanunk kell a hegyi hágót, amíg a civil lakosságot kimenekítik a völgyből. Ez egy öngyilkos küldetés is lehet. Nem fogok hazudni maguknak. Túlerőben vannak, és nehéztüzérséggel érkeznek.

A sátorban néma csend uralkodott. A férfiak feszülten néztek egymásra.

– Anna tizedes – fordult Szabó egyenesen a lányhoz. – Maga kapja a balszárnyat. A sziklás terepet. Ott a legnehezebb a védekezés, de onnan van a legjobb rálátás az útra. Tudja tartani?

Anna kihúzta magát. Az a tény, hogy a hadnagy a legkritikusabb pozíciót bízta rá, mindennél többet jelentett. Ez volt a végső bizonyítéka annak, hogy a férfi nemcsak bocsánatot kért a múltban, hanem valóban megváltozott. A tisztelet immár kölcsönös volt és megkérdőjelezhetetlen.

– Az utolsó emberig, Hadnagy úr – válaszolta Anna, és a hangja meg sem rebbent.