A hajnal hasadása vérvörösre festette a havas hegycsúcsokat. Az ellenséges erők megjelenése nem váratott magára sokat. A föld remegni kezdett a tankok lánctalpai alatt, és az első tüzérségi lövedékek fülsiketítő robajjal csapódtak be a hágó sziklái közé. A hó és a jég szilánkokként repült a levegőben, keveredve a robbanások füstjével és a föld porával.

Anna a fedezék mögött kuporgott, kezében szorosan markolva a fegyverét. A mellette lévő fiatal katonák, akiknek többsége még alig múlt húszéves, reszkettek a félelemtől.

– Figyeljetek rám! – kiáltotta Anna a fülsiketítő zajban, hangja áthatolt a pánikon. – Nem vakon lövöldözünk! Várjátok meg a parancsomat! Hagyjátok, hogy közelebb jöjjenek a szűkülethez!

Lent a völgyben Szabó hadnagy egysége frontálisan fogadta a támadást. A hadnagy nem hátulról irányított. Ott volt a legelső vonalban, a fegyvere folyamatosan tüzelt, a hangja pedig bátorítást ordított a harcosainak. A két tiszt – a férfi és a nő – tökéletes összhangban irányította a védelmet, bár a rádiókapcsolat már az első órában megszakadt. Csak a megérzéseikre és az egymásba vetett bizalmukra hagyatkozhattak.

A harc órákig tombolt. A lőszer egyre fogyott, a fagyos levegőt puskapor és vér szaga itatta át. Az ellenség, felismerve, hogy a frontális támadás elakadt, taktikát váltott. Egy elit osztagot küldtek a sziklák közé, pontosan arra a balszárnyra, amelyet Anna védett, hogy oldalba támadják Szabó egységét.

Amikor az első ellenséges katonák felbukkantak a sziklák között, Anna azonnal felismerte a veszélyt. Ha ezek áttörnek, a lenti egységnek vége.

– Gránátokat előkészíteni! – üvöltötte, miközben maga is kihúzott egy biztosítószeget. – Most!

A robbanások sorozata visszavetette a támadókat, de túl sokan voltak. A közelharc elkerülhetetlenné vált. Anna fegyveréből kifogyott a lőszer. Nem volt idő újratölteni. Felkapta a rohamkését, és a lövészárok szélére ugrott, puszta kézzel és pengével verve vissza a rá rontó ellenséget. A mozgása gyors volt, precíz, és halálos. Nem egy törékeny lány volt a hóban; ő volt a vihar maga. A katonái, látva parancsnokuk hihetetlen elszántságát, üvöltve követték a példáját. A balszárny kitartott, de az ára hatalmas volt.

Lent a völgyben Szabó hadnagy látta a sziklák között felcsapó lángokat. Tudta, hogy Anna egysége élet-halál harcot vív. A korábbi énje talán feláldozta volna azt a szárnyat a “nagyobb jó” érdekében. De a férfi, akivé vált, nem hagyott hátra senkit. Főleg nem azt az embert, aki egyszer már megmentette őt.

– Kettes szakasz, fedezőtüzet! – ordította Szabó. – Hármas szakasz, velem jöttök! Fel a sziklákhoz!

A hadnagy a fájós lábával, minden fizikai korlátot legyőzve rontott fel a meredek lejtőn. Az adrenalintól fűtve szinte repült a havas köveken. Amikor elérték a balszárny lövészárkait, a látvány sokkoló volt. A hó vöröslött a vértől. Anna a földön térdelt, az egyenruhája szakadt volt, a karjából vér szivárgott, de még mindig tartotta a pozíciót, egy sebesült bajtársát védve a testével.

Szabó és emberei ordítva vetették magukat a küzdelembe, elsöpörve a megmaradt támadókat. Amikor az utolsó ellenséges katona is elesett vagy elmenekült, hirtelen fülsiketítő csend borult a hegyre. Csak a szél zúgása és a kimerült, sebesült katonák zihálása hallatszott.

Szabó lihegve lépett oda Annához, és leeresztette a fegyverét. Kinyújtotta a kezét, pont úgy, ahogy a lány tette azt a sárban hetekkel ezelőtt. Anna felnézett rá, a koszos, véres, koromtól fekete arcán átsuhant egy fáradt mosoly, és elfogadta a segítséget. A hadnagy felhúzta őt a lábára.

Sokáig csak nézték egymást. Körülöttük a halál és a pusztulás nyomai hevertek, de abban a pillanatban valami sokkal erősebb született meg a romokon.

– Jelentem, Hadnagy úr – mondta Anna rekedt, kimerült hangon –, a balszárny kitartott.

Szabó nem tisztelgett, és nem is mondott katonai dicséretet. Ehelyett lassan, a legnagyobb tisztelettel megölelte a nőt. Egy olyan ölelés volt ez, amelyben a bajtársiasság legmélyebb, legősibb formája testesült meg.

– Tudom, Anna. Tudom – suttogta a hadnagy a lány fülébe. – Maga nem csak a szárnyat tartotta meg. A lelkünket tartotta meg.

A csata megnyerése után a rádió végre életre kelt. A parancsnokság jelentette, hogy a civil evakuáció sikeresen befejeződött, és az erősítés úton van. A hágót megvédték. A szakasz veszteségei súlyosak voltak, de Anna és Szabó hősiessége nélkül mind odavesztek volna.

A háború nem ért véget azon a napon, és a következő hónapok még sok szenvedést és véráldozatot követeltek. De abban a táborban valami örökre megváltozott. A régi beidegződések, a szexista megjegyzések és az előítéletek elpárologtak a tűzkeresztségben. Anna nemcsak egy szakasz vezetője lett, hanem egy szimbólum. A bizonyítéka annak, hogy a bátorságnak, az erőnek és az elkötelezettségnek nincs neme.

Évekkel később, amikor a fegyverek végre elhallgattak, és a béke lassan, sebhelyesen, de visszatért az országba, a főváros központjában egy ünnepélyes ceremóniát tartottak. A háborús hősöket tüntették ki. A hatalmas téren ezrek gyűltek össze, hogy tisztelegjenek azok előtt, akik a vérüket adták a hazáért.

A pódiumon magas rangú tábornokok, politikusok és veteránok ültek. Köztük volt Szabó is, immár ezredesi rangban, mellkasán a legmagasabb kitüntetésekkel. De amikor a mikrofonhoz lépett, nem a saját érdemeiről beszélt.