Húsvétra tértem haza a katonai szolgálatból, és úgy terveztem, húsvéti nyuszinak öltözve lepem meg a kislányomat. De ahogy az ajtó mögött álltam, meghallottam az új feleségem gyűlölettel teli hangját: „Ha el mered mondani apádnak azokat a kék foltokat a hátadon, úgy végzi a kutyád is, mint az anyád!” A lányom csak zokogott: „Apa nem fog hinni nekem, ő szereti Isabella nénit.” Ekkor léptem elő, még mindig maszkban, és egy olyan különleges húsvéti „ajándékot” adtam az asszonynak, ami az egész életét romba döntötte.

– Nem segített – mondta Miller halkan. – Konzultáltunk egy toxikológussal. Megnézte az állam által kiásott feljegyzéseket. Sarah káliumszintje eltért a normálistól, de nem volt elég ahhoz, hogy egy átlagos halottkém számára vészjelzést adjon. De ha alacsony dózisú Digitalist – egy szívgyógyszert – kombinálunk bizonyos gyógynövény-kiegészítőkkel, olyan szívrohamot kapunk, ami egy túlterhelt haditengerészeti orvos számára teljesen természetesnek tűnik.

Felálltam, és fel-alá járkáltam a kis szobában. Úgy éreztem, mintha a falak egyre közelebb kerülnének. „És Lily? Mit tudsz meg a lányomról?”

Miller arckifejezése szánalomra emlékeztetővé enyhült. „Isabella elszigetelte őt. Azt mondta az iskolában, hogy Lily „kóros gyászban” szenved, és kérte, hogy otthon tanítsák. Bent tartotta a házban. A szomszédok azt mondják, hetek óta nem látták a kutyát.”

„Ha hozzáért ahhoz a kutyához…” – kezdtem, de a szavak elakadtak a torkomban. Cooper volt Lily utolsó kapcsa az anyjához. Ha Isabella bántotta a kutyát, akkor Lily lelkét rombolta le.

– Van itt valami a számodra – mondta Miller, és benyúlt a táskájába. Előhúzott egy apró, csúcstechnológiás eszközt. Egy ezüst dögcédula volt, ugyanolyan, mint amit Cooper viselt, de benne egy katonai minőségű adóvevő és egy lyukkamera volt. – Sikerült ezt tegnap Cooper nyakörvére erősítenem, amikor Isabella a boltban volt. Elkaptam a hátsó udvarban. Él, Elias, de retteg.

Elvettem a cédulát, a fém hideg volt a tenyeremben. „Mi más?”

„Isabella tervez valamit húsvétra” – mondta Miller. „Egy helyi gyógyszertárban járt vele, és a keresési előzményei között – amelyeket én magam is szabadon „megszereztem” – szerepelnek olyanok, mint a „gyermekkori digitálisz adagolás” és a „véletlenszerű fulladás tünetei”.”

A látásom elhomályosult a fehéren izzó dühtől, de erőt vettem magamon. A hadseregben van egy mondás: A lassú sima, a sima gyors. Nem ronthattam csak úgy be. Vallomásra volt szükségem. Azt akartam, hogy a világ lássa a szörnyeteget a „Fayetteville-i Szent” álarc mögött.

– Holnap húsvét előeste van – mondtam halk, mennydörgő hangon. – Van egy hagyományom. Mindig húsvéti nyuszinak öltözöm, hogy elrejtsem a tojásokat Lilynek. Isabella tudja ezt. Elvárja, hogy én is megtegyem, amikor jövő héten visszaérek.

– Mire gondolsz? – kérdezte Miller.

– Bemutatom neki az előzetest – mondtam. – Szellemként fogok belépni abba a házba. Az a csendes megfigyelő leszek, akit soha nem látott közeledni.

Miller telefonja rezegni kezdett. A képernyőre nézett, és elsápadt. „Elias, Cooper nyakörvének élő közvetítése most aktiválódott. Látnod kell ezt. Lily szobájában van.”

3. fejezet: A szív felderítése
A videó szemcsés volt, csak Lily hálószobájának éjszakai lámpájának halvány fénye világította meg. Miller laptopjának képernyőjén néztem, ahogy a lányom szobájának ajtaja nyikorogva kinyílik.

Isabella lépett be. Nem az a kecses nő volt, akihez hozzámentem feleségül. Mozdulatai ragadozó jellegűek voltak, arca hideg unalom maszkjává torzult. Az egyik kezében egy kis fiolát, a másikban egy pohár vizet tartott.

– Ideje bevenni a vitaminjaidat, Lily – mondta Isabella.

– Nem akarom őket – hallatszott Lily hangja a hangszóróból, vékonyan és remegően. – Úgy érzem tőlük, mintha hevesen verne a szívem. Rosszul érzem magam tőlük.

Isabella az ágy fölé hajolt, és most először láttam meg Lily felkarján a zúzódásokat – az ujjak sötét, lila lenyomatait. „Magad fogod venni őket, mert én mondtam. És ha hangot adsz ki, ma este elviszem Coopert a „különleges farmra”. Érted?”

Lily zokogni kezdett, egy halk, ritmikus hangon, ami ezernyi darabra törte a szívemet. Kinyújtotta a kezét, és elvette a poharat.

– Ő az én lányom – sziszegte Isabella. – Amikor apád visszajön, egy nagyon boldog, nagyon kis család leszünk. Csak mi ketten. Annyira elege van már az apaságból, Lily. Megkönnyebbül majd, amikor te… elmész, hogy anyáddal legyél.

Felálltam, a szék hátrarepült és a motel falának csapódott. Félúton voltam az ajtó felé, amikor Miller megragadta a karomat.

„Elias, várj! Ha most elmész, azt fogja állítani, hogy félreértés történt. El fogja rejteni az üvegcsét. Ő egy profi, haver. Teljesnek kell lennie az elfogásnak. Be kell vallania Sarah halálát felvételen. Csak így tarthatod távol végleg.”

Megálltam, kezem a rézkilincsen nyugodott. Kapkodva kapkodtam a levegőt. Kapitány voltam. Emberek vezetője. Taktikusnak kellett lennem.

– Igazad van – suttogtam. – De nem várok a jövő hétig. Ma este bemegyek.

Odamentem az autóm csomagtartójához, és kivettem belőle a nehéz, plüss húsvéti nyuszi jelmezt, amit hónapokkal ezelőtt vettem, azzal a szándékkal, hogy meglepjem Lilyt. Nevetséges valami volt – élénkfehér szőr, túlméretezett rózsaszín fülek, merev, mániákus vigyor a nyúlarcon. A motel parkolójának félhomályában úgy nézett ki, mint egy lázálomból.

Elővettem a taktikai mellényemet, a felvevőfelszerelésemet és egy kicsi, hangtompítós oldalfegyvert is, amit személyes védelemre tartottam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Miller, miközben nézte, ahogy levetkőzöm az alsóruháimig.

– Azt a szerepet fogom játszani, amire számít – mondtam, miközben belebújtam a nyusziruhába. – De ennek a nyúlnak fogai vannak.

A bérelt autóval három háztömbnyire elhajtottam a házamtól. Áthaladtam a külvárosi hátsó udvarok árnyékán, egy két méter magas, örömteli kabalafiguraként, egy kommandós halálos kecsességével. Ismertem a kerítés minden egyes laza deszkáját, a tölgyfák minden egyes árnyékát.