Elértem a pinceajtót. Én magam szereltem be a zárat. A pótkulcsommal beosontam. A házban levendula és padlóviasz illata terjengett – Isabella illata. Egy fertőtlenített bűntett helyszínének illata volt.

Felmentem a lépcsőn, a túlméretezett nyúlfejet egy pillanatra a hónom alá húzva, hogy tisztán lássak. Elértem a második emeleti pihenőt, és megálltam.

Ahogy Lily ajtaja felé közeledtem, üvegcsörömpölés hangját hallottam lent, majd Isabella hangját, aki olyan módon sikoltott, amilyet még soha nem hallottam – a tiszta, féktelen pánik hangját. „Ki van ott? Tudom, hogy valaki van a házban!”

4. fejezet: A Vörös Nyúl álarca
Ledermedtem a folyosó virágos tapétájának dőlve. Egy hangot sem adtam ki. A csizmám hangját tompította a ruha puha talpa. Ha Isabella hallott valamit, az vagy a saját paranoiája volt, vagy annak a jele, hogy nem én vagyok az egyetlen szellem a házban ma este.

„Van nálam fegyver!” – kiáltotta a lépcső aljáról. „Már hívtam a rendőrséget!”

Hazudik, gondoltam. Nem fogja hívni a rendőrséget. Egy gyilkosnak az utolsó dolog, amit akar, egy rendőrökkel teli ház.

A nyúlfejet az arcomra húztam. A világ beszűkült látómezővé vált a hálós szemlyukakon keresztül. Éreztem, ahogy az izzadság lecsöpög a nyakamon. A ruhában fullasztó volt a hőség, de ez semmi volt a mellkasomban tomboló hideg tűzhöz képest.

Nem hátráltam meg. A lépcső felé indultam.

– Isabella? – kiáltottam utána. Nem a szokásos hangomon szólaltam meg. Mély, torz, rekedtes hangon – egy olyan ember hangján, aki túl sok halált látott már. – Így bánsz a vendégeiddel?

Egy zihálást hallottam. A konyhába vonuló nő hangját. Lefelé ereszkedtem a lépcsőn, nehéz, szőrös lépcsőfokokat lépve. A helyzet abszurditása – egy óriási, vidám nyúl üldöz egy gyilkost – komikus lett volna, ha nem a lányom élete forgott volna kockán.

Beléptem a konyhába. Isabella a konyhaszigetnél állt, kezében egy henteskéssel. Tágra nyílt szemekkel pislogott a hátsó ajtó felé.

– Elias? – suttogta remegő hangon. – Te vagy az… te vagy az? Miért viseled ezt? Nem itt kellene lenned!

– A nyuszi idén korán jött, Isabella – mondtam, miközben a tűzhely páraelszívójának fényébe léptem. – Hallotta, hogy valami rothadt a házában. Hallotta, hogy valaki teával és digitáliszzal játszik.

Megpróbált nevetni, de a hangja rekedt, csúnya volt. „Végre elvesztetted a fonalat. A háború megtört téged. Hülyeségeket beszélsz. Tedd le a kést – várj, nálam van a kés. Takarodj a házamból!”

„Ez az én házam, Isabella. Sarah-nak építettem. Egy nőnek építettem, akit te gyilkoltál meg.”

Még egy lépést tettem előre. Ő előrelendült, a henteskése süvített a levegőben. Egy évtizedet töltöttem a kézitusa kiképzésével. Egy selyemköpenyes, önimádó, konyhai eszközzel a kezében, nem vehette fel a versenyt a 82. légideszant századosával.

Megragadtam a csuklóját, a nyúlkéz puha szőre meglepően erős fogást nyújtott. Elcsavartam, és a kés csörömpölve a keményfa padlóra hullott. A pulthoz szorítottam, a nyúlarcom centiméterekre volt az övétől.

– Mondd el, mit tettél! – sziszegtem. – Mondd el, hogyan ölted meg!

„Nem én!” – sikította. „Gyenge volt! Egyszerűen megállt a szíve!”

„Megvannak a jelentések, Isabella. Megvannak a szövetminták az exhumálásból. Megvannak a naplók az oregoni gyógyszertárból. Tudok az első két férjről.”

Aztán megváltozott az arca. A félelem eltűnt, helyét hideg, számító üresség vette át. Abbahagyta a küzdelmet. Nyúlszemének hálóján keresztül rám nézett, és elmosolyodott. Ez volt a legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam.

– Szóval megtudtad – suttogta. – Mit fogsz csinálni, Elias? Megölni? Ebben a nevetséges öltönyben? Katona vagy. Becsületes ember vagy. Kihívod a rendőrséget, és én elmondom nekik, hogy poszttraumás stressz szindrómában dühöngve jöttél haza. Megmutatom nekik a zúzódásokat, amiket az imént okoztál a csuklómon. Elmondom nekik, hogy hónapok óta fenyegetsz. Kinek fognak hinni? A hős kapitánynak, vagy a gyászoló özvegynek, aki a „zavart” lányáról gondoskodott?

Közelebb hajolt, lehelete drága bor szagát árasztotta. „Már nyertem. Megmérgeztem a kutat, Elias. A szomszédok, az iskola, a bázis – mind azt hiszik, hogy te vagy a probléma. Ha ma este meghalok, te börtönbe kerülsz, Lily pedig az államhoz kerül. És hidd el, az állam nem fogja megvédeni attól, amit már a szervezetébe juttattam.”

Erősebben szorítottam. Ki akartam zúzni belőle az életet. A hüvelykujjam a nyaki verőerébe nyomódott. Csak tíz másodperc, gondolta bennem a katona. Tíz másodperc, és a fenyegetés semlegesítve.

De ekkor egy hang hallatszott az ajtó felől.

“Apu?”

Lily a konyhaajtóban állt, szorongatta a rongyos plüssmackóját. De nem rám nézett. Azt a pohár vizet nézte, amit Isabella hagyott a pulton – azt, amelyikről most jöttem rá, hogy egy nyitott üveg ipari tisztítószer mellett van.

5. fejezet: A csapda kinyílt
„Lily, menj vissza az emeletre!” – parancsoltam elcsukló hangon.

– Nem – mondta Lily. A hangja már nem remegett. Színtelen volt, visszhangozta azt az ürességet, amit a műholdas hívásokban hallottam. – Meg fog itatni velem, apa. Azt mondta, ha nem iszom meg a „varázsvizet”, Cooper soha nem jön vissza a pincéből.

A pince.

Isabellára néztem. A szeme elkerekedett. Elfelejtette, hogy jobban ismerem ezt a házat, mint ő valaha is. Építettem egy rejtett tárolót a pincében a cuccaimnak – egy olyan helyiséget, amit nem lett volna szabad megtalálnia.