A következő héten Gabriel meghívta a téli bálra.

– Táncolni akarsz velem, vagy teljesíteni Mercedes kívánságát?

– Táncolni akarok veled.

Elisa az arcát tanulmányozta.

– Még egy kis időre van szükségem.

Csalódottság suhant át a szemén.

– Meg fogod kapni.

Továbbra is vett kenyeret, kifizette a teljes árat, és abbahagyta a javítások feltalálását.

Amikor Elisa azt mondta, hogy fáradt, nem magyarázta el, hogyan szervezze meg a napját.

Leült, hogy meghallgassa a lányt.

Rájött, hogy hiányzik neki a nevetése, az abszurd történetei, és az, ahogyan az öreg lovakkal beszélt.

Hiányzott.

Egyik délután egy kosárral érkezett a tanyára.

Gábriel elhagyta a karámot.

Történt valami?

„12 nap telt el azóta, hogy utoljára fahéjas csigát vettél. Az én vállalkozásom is kezdi megérezni.”

A kosárra nézett.

– Nekem valók?

– A munkásaidért.

– Milyen kegyetlen hír.

– Van egy fenntartva neked.

Egy mesquite fa alatt ültek. Megosztották az utolsó cigarettatekercset, miközben a nap lenyugodott a legelők felett.

Gábriel letörölte az ujjairól a cukrot.

– Most már tudom, miért mentem vissza a pékségbe.

Elisa ránézett.

—Mondd el.

–Látni akartalak. Hallani akartam, mit fogsz mondani nekem. Néha egész úton gyakoroltam egy mondatot, és mire beértem, elfelejtettem.

Lassan elmosolyodott.

– És melyik szöveget próbáltad ma?

– Semmi. Ma megleptél.

Elisa a kosárra siklott.

– Elkezdhetsz udvarolni nekem.

Gábriel mozdulatlan maradt.

– Komolyan mondod?

– Feltételekkel.

– Tudnom kellett volna.

–Semmit sem fogsz megjavítani anélkül, hogy megkérdeznéd. Nem fogod eldönteni, mi a legjobb nekem. És nem fogod azt mondani, hogy mindent szeretsz, amit főzök.

Megköszörülte a torkát.

– Akkor beszélnünk kell a fehérrépalevesedről.

Elisa hangosan felnevetett, mire a karámban dolgozó munkások elfordították a fejüket.

A menet sietség nélkül haladt előre.

Vasárnaponként sétálni mentek, reggeliztek, és olyan regényekről beszélgettek, amiket Elisa is elkezdett olvasni.

Dédelgette Tomás emlékeit. Gabriel hallgatta, amikor róla akart beszélni.

Egyik délután Elisa talált néhány szót a sütemény receptjének hátulján.

„A pénz segítette a ranchot. Az a vacsora visszaadta Gabrielnek a reményt.”

De ez a recept az enyém. Jogod van sajátot kitalálni.

Elisa mézet adott hozzá, csökkentette a fahéj, és növelte a narancs mennyiségét.

Amikor Gabriel megkóstolta az eredményt, idegesen várt.

– Megváltoztattad.

-Igen.

Még egy falatot vett.

– Kérek még egy adagot.

Elisa megkönnyebbülten nevetett.

Gabriel ezután elővett egy rézkulcsot.

– A legelő mellett keletre álló háznak van egy nagy konyhája és kertje. Szeretném, ha együtt megnéznénk.

-Szóval így?

A hangja kissé remegett, miközben válaszolt.

– Mert feleségül akarlak venni.

Elisa a kulcsra nézett.

– A pékségem az enyém marad.

-Természetesen.

– És lesznek reggelek, amikor nem tudok veled tartani.

– Elég lesz nekem, ha tudom, hogy vissza akarsz jönni.

Könnyek szöktek a szemébe.

– Igen, Gábriel.

Mosolygott, mielőtt el merte volna hinni.

Elisa megfogta a kezét.

-Igen.

Azon a nyáron házasodtak össze a pékség udvarán, vadvirágok és fehér vásznak alatt.

Inés délutánonként, amikor Elisa pihent, vezette az üzletet. Gabriel megtanulta, hogy sötétedés előtt zárja le a könyveit.

Az új konyhájukban a kék kártyát Mercedes szakácskönyve mellett tartották.

Egyik este, évekkel később, Gabriel megkóstolt egy frissen sült süteményt.

– Túl sok gyömbér.

Elisa felháborodottan kinyitotta a száját.

– Nagyon bátor lettél.

– Őszinteséget kértél tőlem.

Levágta a saját adagját, megkóstolta, és felsóhajtott.

– Ezúttal igazad van.

Gabriel nevetett. Elisa közelebb húzta a székét az övéhez.

Kint a szél fújt a mezőkön. Bent forró kávé, morzsák az asztalon, és két kéz nyúlt egymás felé megszokásból és vágyból.

Mercedes tortája eszébe juttatta Gabrielnek, hogy valaki egyszer már megmentette.

Elisa minden este emlékeztette rá, hogy még mindig van mit élveznie.