Tomás kávét szolgált fel, miközben nézte őket. Örülni akart neki.

Aztán Rafael hozzátette:

– Nem tűnök el, amikor nehézre fordulnak a dolgok. Azok közé tartozom, akik maradnak.

A kávé Tomás ujjaira ömlött.

Ezek voltak, szinte pontosan, az ima szavai.

Rafael virágot vitt a szupermarketbe, és engedélyt nem kérve megjavította Camila lépcsőjét. A lány értékelte a gesztust, bár távolságot tartott.

Amikor Mateo a biciklijéről beszélt, amelyen még mindig segédkerekek voltak, Rafael lehajolt elé.

–Majd megmutatom az első szép szombaton. Te meg én, bajnok.

Kamilla összeszorította az ajkait.

Tomás észrevette a gesztust, de nem értette a történetét.

Egyik délután megpróbálta figyelmeztetni.

– Rafael most érkezett, és úgy tűnik, sokat tud rólad.

– Mert kérdez és figyel.

– Szerintem a legjobb lassan haladni.

Camila otthagyott egy széket a földön.

– Három éve magam hozok döntéseket. Nincs szükségem engedélyre ahhoz, hogy találkozzak valakivel.

Tomás nem talált olyan választ, amiből ne derült volna ki, hogy kihallgatta legbensőségesebb pillanatát.

Másnap Rebeca Salinas taxival érkezett a plébániára. Ő volt Tomás cégének operatív igazgatója, és már napok óta próbált találkozót szervezni vele.

„Szükségünk van a vezérigazgatóra” – mondta az önkénteseknek. „A felvásárlás még függőben van, és 300 alkalmazottunk vár döntésre.”

Kamilla ránézett.

Tomás azt mondta, hogy egy technológiai cégnél dolgozik. Azt viszont nem említette, hogy ő alapította, hogy előrejelző rendszereket fejlesztenek a fuvarozóknak, vagy hogy gazdag ember.

Később a kocsi mellett találta meg.

„Nem bánom a pénzed. Bánom, hogy te tudtad, hogyan számolom az érméket, én pedig alig tudtam, hogy ki vagy.”

– Nem hazudtam neked.

– Hagytad, hogy én legyek az egyetlen, aki megmutatja az életét.

Tamás lehajtotta a fejét.

Rafael kihasználta a köztük lévő távolságot.

– Az olyan férfiak, mint ő, egy ideig érdeklődnek. Aztán repülőre szállnak.

Azon az estén Tomás úgy döntött, elmondja, mi hiányzik.

–A templomban voltam, amikor imádkoztál. Hallottam, hogy imádkozol. Rafael pontosan a te szavaidat ismétli, és ez aggaszt.

Camila elsápadt.

– Hallottad ezt, és nem szóltál hozzám?

– Nem tudtam, hogyan kell csinálni.

„Ez volt az egyetlen dolog, amit kimondtam, anélkül, hogy törődtem volna a hangzásával. És most azért hozod fel, hogy meggyőzz, ne bízzak egy másik férfiban.”

– Nem akarok helyetted dönteni.

– Akkor tartsd tiszteletben ezt: maradj távol Mateótól, amíg másképp nem mondom.

Tomás bólintott, bár fájt neki.

Apja üres konyhájából felhívta Rebeccát. Arra gondolt, hogy megkéri, nyomozzon Rafael után.

Megállította.

„Ha titokban közbelépsz, mert Camila nem hallgat rád, csak megerősíted a legrosszabb félelmeit. Kifejezheted az aggályaidat. Nem irányíthatod az életét.”

A telefont Ernesto piros bögréje mellett hagyta, egy csorba bögréét, amit nem sikerült odaadnia.

A város másik felén Camila értesítést kapott a kártérítési letétről.

Megemlítette a plébánián, hogy végre engedélyezték a fizetést. Rafael, aki a konyhában segített, meghallotta.

Most megjelent az ajtajában egy gyűrűvel és egy udvaros ház fényképével.

– Gyere hozzám feleségül. Megvehetjük együtt. Az én részem készen áll; csak a tiédet kell holnap átutalnunk.

Camila mellkasa összeszorult. Egy pillanatra elképzelte Mateót, amint átszalad a kerten.

Aztán a gyűrűre nézett.

– Alig ismerjük egymást.

– Vannak lehetőségek, amelyek nem várnak.

Nem fogadta el. Nem is utasította el nyíltan. Kérte a dokumentumokat és az időt az áttekintésükre.

Mateo megjelent a telefonnal.

– Anya, azt mondják, nagy vihar közeleg.

Hajnalra hó borította az utakat. Több településen áramszünet volt, a plébánia pedig a polgári védelemmel együttműködve ideiglenes menedékhelyként nyitotta meg termét.

Camila sok más önkéntes előtt érkezett. Értesítette a szupermarketet, hogy nem tud megjelenni. Szüksége volt a fizetésre, de voltak családok, akiknek nem volt meleg helyük, ahol várakozhattak volna.

Megszervezte a regisztrációkat, az étkezést és a gyerekeknek a helyet.

Tomás egy oldalsó ajtón lépett be.

„Hol segíthetek?” – kérdezte Sámuel atyától.

Nem kereste Camilát. Nem közeledett Mateóhoz.

Matracokat és vizet hozott. Amikor a generátor üzemanyaga kezdett kifogyni, felajánlotta a cégétől származó elérhetőségeket. Az apa megkérte, hogy kapcsolja össze a polgári védelmi koordinátorral.

Tomás vitatkozni készült. Aztán hallgatott, és követte az eljárást.

Camila látta, hogy kijavítja magát. Azt is látta, hogy megkérdezi, mielőtt elmozdítaná az általa elrendezett ágyakat.

Délután elvesztette a gyógyszerlistáját, és durván beszélt egy tizenéves önkéntessel.

A lány mozdulatlan maradt.

Camila meghallotta a saját hangját, és megállt.

–Sajnálom. Kimerült vagyok, de ez nem a te hibád. Tudnál helyettesíteni pár percig?

Leült a 74 éves Doña Dolores mellé, akit nemrég költöztettek ki egy fűtés nélküli házból.

Rafael megígérte, hogy segít, de nem jelent meg.

Ehelyett üzeneteket küldött: „Átjelentkezés, mielőtt leáll az internet.”

Amikor a fényképe megjelent a képernyőn, Dolores megragadta Camila karját.

— Ki az a férfi?

– Rafael. Ismered őt?

Az idős asszony nyelt egyet.

– Ezzel az arccal és egy másik szakállal elbűvölte a nővéremet Durangóban. Ramironak nevezte magát. Házat is ígért neki.

Camila fázott a kabátja alatt.

Biztonságban vagy?

– Vannak fényképei. Elvette a megtakarításait. Panasz érkezett.

Dolores felhívta a húgát. Percekkel később megérkeztek a képek: ugyanaz a férfi, egy másik ajtó előtt ölel egy nőt.

Camila nem sírt. Megtartotta a fényképeket és az üzeneteket.