Másnap reggel varrásmintákat, foltokat és megerősített szegélyeket készített elő. Minden egyes minta mellé odaírta az árat, a szállítási határidőt és az anyagokat.

Inés figyelte őt.

– Don Ramiróval fogsz verekedni?

-Nem.

– Úgy nézel ki, mintha verekedni készülnél.

– Fizetést fogok kapni.

Szombaton átkelt az úton a mintatáskával. Ramiro számlákat ellenőrizte.

– Versenyezni akarok a vászondíszeidért, kötényeidért és függönyeidért.

– Már van valakink, aki ezt megcsinálja.

– Akkor hasonlítsd össze.

Clara kinyitotta a mintafüzetet. Nem említette Juliánt vagy az aznap este történt megaláztatást. Csak az időtartamot, az anyagokat és az árakat magyarázta el.

Ramiro lapozott pár oldalt.

—6 szalvéta, 2 kötény és 1 terítő. Kiszállítás hétfőn.

—A kiírt áron.

– Ha később több munkát adok neki, csökkenti a díjat.

– Nem. Több munka több órát vesz igénybe.

Ramiro meglepetten nézett rá.

-Hétfő.

Clara számára ez a teszt többet ért, mint az első megbízásból származó pénz. Ha megbukik, Ramiro azt mondhatja, hogy igaza volt, hogy bezárta és megtagadta tőle az állást. Ha sikerrel jár, senki sem tulajdoníthatja az öltéseket Juliánnak. Éjfél utánig varrt, kibontott egy szélet, ami nem volt tökéletesen egyenes, és megismételte. Inés elaludt a tűzhely mellett, miközben az anyja dolgozott, egy takaróval a térdén és egy cérnaorsóval az ujjai között.

Amikor Clara elhagyta a szállodát azon a szombaton, meglátta Juliánt a folyosón. A férfi megértette, mi történik. Néhány szava elég volt ahhoz, hogy felboruljon a mérleg nyelve.

Nem szólt semmit.

Egyszerűen meghajtotta a fejét, mintha egy másik kereskedőt üdvözölne.

Hétfőn Ramiro megvizsgálta a kész csomagot.

– Hozd el holnap az árlistádat.

Clara csak akkor mosolygott, amikor átment az utcán.

Két hétig a szálloda újabb munkát adott neki: függönyöket, pincéringeket és asztalterítőket. A számlái kezdtek fellélegezni.

De a pletyka nem halt meg.

Egy délután Matilde Paredes, egy kereskedő özvegye és egykori vásárlója, megérkezett egy még befejezetlen ruháért.

– Már nem akarom, hogy befejezze.

Clara letette a tűt.

-Mert?

Matilde lehalkította a hangját.

– Azt mondják, van egy megállapodásotok Don Juliánnal. Hogy ő fizeti az anyagaidat, sőt talán még a lakbért is.

Inés egy függöny mögött volt. Clara tudta, hogy hallgatózik.

– Ez hazugság.

– Nem mondom, hogy hiszek benne.

– Akkor miért van rajta a ruha?

Matilde nem válaszolt.

Clara visszaadta az érméket a kiemelkedő munkáért.

Azon az estén Inés megkérdezte:

Don Julián tett valami rosszat?

-Nem.

– Akkor miért beszél mindenki?

– Mert néha az emberek nehezen fogadják el, hogy egy nő tiszteletet kaphat anélkül, hogy bármivel is tartozna egy férfinak.

Másnap Julian hat kabáttal jelent meg a ranchról.

– Erősítésre van szükségük.

—3 nap.

– Tudok várni 4-et.

– Azt mondtam, hogy 3.

Bólintott, és befizette a foglalót, mint bármelyik másik vásárló. Mielőtt távozott, otthagyott egy összehajtogatott újságot.

– Lásd az utolsó oldalt.

Klára talált egy hirdetést:

„A Santa Lucíai beszállítókat és kereskedőket ezúton figyelmeztetjük, hogy a Los Encinos tanyához kapcsolódó bizonyos számlákat nem Mr. Julián Arriaga engedélyezte.”

A neve nem szerepelt, de az emberek megértették volna.

Julian anélkül állította meg a pletykát, hogy magára vállalta volna a vállalkozás tulajdonjogát.

Azon a héten Ramiro tavaszig tartó munkát ajánlott neki.

Győzelemnek tűnt, egészen az Állattenyésztési Egyesület nyilvános vacsorájáig.

Az ebédlő tele volt. Clara elment megnézni egy adag terítőt. Julián a szoba másik végén beszélgetett.

Matilde mosolyogva közeledett.

– Nagyon jól boldogulsz, mióta Don Julián érdeklődni kezdett irántad.

Többen hallgatták. Julian egy lépést tett feléjük.

Klára ránézett.

Megállt.

– Don Julián egy olyan vásárló volt, aki kedden kifizette a számláját – mondta Clara. – Nem ő volt az első vásárlóm, és nem is ő lesz az utolsó.

Ramiro közbeszólt:

– A szálloda áprilisig megújította a szerződését Valdés asszonnyal, munkája minősége miatt.

Matilde elpirult és elment.

Inés suttogta:

– A tekinteteddel állítottad meg.

-Igen.

– Megcsinálnád velem is?

– Gyakrabban, mint gondolnád.

Távozáskor Julián az ajtó alatt várt.

– Elkísérhetem őket?

Clara a boltra mutatott, ami kevesebb mint 30 méterre volt.

-Szóval így?

– Mert akarom, hogy veled legyen az a 30 méter.

Egyetértett.

A lépcső előtt állva Julián levette a kalapját.

– Szeretném vasárnaponként meglátogatni.

– Inés jelen lesz.

-JÓ.

– Ne hozz ajándékot kérés nélkül.

-JÓ.

– És ne küldj nekem ügyfeleket.

Julián elmosolyodott.

– Ezt a részt már megtanultam.

A következő hónapok kávézással, számlákkal és beszélgetésekkel teltek. Julián soha nem hozott olyan döntést, amit Clara ne adott volna át neki.

Márciusig.

Egyik délután megérkezett egy okirattal és egy nyugtával.

– El kell mondanom valamit, mielőtt mástól hallom.

Klára letette az ollót.

—Mondd ki.

Julian letette a papírokat az asztalra.

– A szoba, amelyben egész idő alatt laktál, nem Don Eusebioé.

Klára ránézett.

— Kihez tartozik?

Julian nagyot nyelt.

-Nekem.

3. RÉSZ
Clara néhány másodpercig nem nyúlt az íráshoz.

Kint az olvadás csordogált a veranda deszkái alatt. A műhelyben csak az ereszről csöpögő víz és a fa halk nyikorgása hallatszott.

– Magyarázd el magad.

Julian távol tartotta a kezét a dokumentumtól.