– Két évvel ezelőtt vettem ezt az épületet két másik ingatlannal együtt. Don Eusebio kezeli a bérbeadást. Soha nem volt közvetlen kapcsolatom a bérlőkkel.
Clara ránézett a nyugtára.
– Amióta idejössz, nem emelkedett a lakbérem.
-Nem.
– Csökkentette?
-Nem.
– Fizettél már rá?
-Nem.
– Elengedted Don Eusebio adósságait, hogy maradhassak?
-Nem.
Minden válasz szépítés nélkül érkezett.
Clara átvette az okiratot. Julian neve rajta volt. Dátum, pecsét és közjegyző aláírása.
– Miért nem mondtad el nekem?
„Először nem tudtam, hogy fent alszol. Aztán megtudtam, és azt gondoltam, ha megemlítem, úgy fogom feltüntetni, mintha hatalmam lenne a házad felett. Aztán történt a szállodai incidens, aztán a vendégek… és minden héttel, amikor hallgattam, egyre nehezebb volt bármit is mondani.”
– Ez nem jó ok.
-Nem.
Klára felnézett.
– Ki más tudja?
– Don Eusebio, a közjegyző és az én adminisztrátorom.
– Matilde?
– Nem nekem.
Ez egy még rosszabb lehetőséget nyitott meg előtte.
Clara újra ellenőrizte a nyugtát. Emlékezett a névtelen borítékra. A Julián pénzéről szóló pletykára. Pontosan a következő kifejezésre: „talán a lakbére is”.
Valaki tudomást szerzett az épületről.
– Esteban Lozano a neve az adminisztrátorod?
Julián a homlokát ráncolta.
-Igen.
Klára felállt.
Egy hónapja jött el két nadrágért. Soha nem jött vissza értük. Megkérdezte, mennyit fizetek a lakbérért.
– Mit válaszolt?
– Ez nem a te dolgod volt.
Julian egy pillanatra lehunyta a szemét.
Esteban nyolc évig dolgozott Los Encinosban. Hatékony, büszke volt, és mélyen meg volt győződve arról, hogy a ranch presztízsét „alkalmas emberek körében” kell fenntartani, ahogy gyakran mondta, amikor üzleti ügyekről és házasságról volt szó. Többször is ragaszkodott ahhoz, hogy Julián egy gazdag parrali földbirtokos lányát vegye feleségül.
Klára összehajtotta az írást.
– Nem akarom, hogy még bármit is tegyen.
– Klára…
-Semmi.
Mély lélegzetet vett.
-Rendben van.
Másnap Klára megkérte Don Eusébiót, hogy mutassa meg a bérleti díj könyvét. A kereskedő elsápadt.
-Szóval így?
—Mert már 11 hónapja itt fizetek, és minden nyugtát ellenőrizni akarok.
Eusebio kinyitotta a könyvet. Az összegek megegyeztek. Nem voltak benne kedvezmények, mások általi befizetések vagy elengedett hónapok.
Aztán Clara egy hat héttel korábban a margóra írt feljegyzésre mutatott: „Egyeztessen EL-lel a bérleti szerződés meghosszabbításáról.”
-Ki ő?
Eusébio hallgatott.
—Esteban Lozano.
– Mit akart?
– Azt mondta, hogy lehetnek változások az épületben.
— Milyen változások?
—Talán a tulajdonosnak irodáknak kellene az emelet.
Klára hátán hidegséget érzett.
Julian kérte ezt?
-Nem, soha.
Eusebio végül bevallotta, hogy Esteban azt javasolta neki, hogy nyomást gyakoroljon Clarára, hogy tavasz előtt hagyja el a szobát. Arra is utalt, hogy ha tiltakozik, a városlakók azt fogják feltételezni, hogy különleges bánásmódot vár el a főnökkel szembeni „szégyenlősségéért”.
Clara a jegyzetek egy másolatával távozott.
Nem ment el a tanyára.
Elment a közjegyzőhöz.
Mauricio Ibarra ügyvéd áttekintette a tulajdoni lapokat, a négy nyugtát és a bérleti szerződést. Megerősítette, hogy Clarának joga van júniusig ott maradni, és nyilatkozatot készített: az eddig a napig beérkezett összes kifizetés Clara Valdéstől származott, Julián Arriaga semmilyen hozzájárulást nem tett.
Délután Clara hívta Juliánt.
– Most már cselekedhetsz.
Julian elolvasta a bizonyítványt és Eusebio jegyzeteit.
– Majd kirúgom.
– Ez a te dolgod. De én valami mást akarok.
-Hogy?
– Azt akarom, hogy Esteban mondja Ramiro, Eusebio és a közjegyző előtt, hogy soha nem fizetted a lakbért vagy az anyagaimat.
Julian hosszan nézte a lányt.
– Ez meg fogja őt szépíteni.
– Megpróbált megalázni azzal, hogy a vezetéknevét használta. Azt akarom, hogy a helyreigazítás ugyanolyan nyilvános legyen, mint az okozott kár.
Julián bólintott.
-RENDBEN.
Két nappal később Esteban Lozano összeszorított állal ült a szálloda irodájában. Vele szemben Clara, Julián, Ramiro, Eusebio és a közjegyző állt.
Először mindent tagadott.
Ezután a közjegyző az asztalra helyezte a bérleti könyvből származó bejegyzést.
Eusebio megerősítette a beszélgetést.
Aztán Clara elővette a névtelen borítékot.
– Felismered a kézírást?
Esteban nem válaszolt.
Julian, igen.
– A tiéd.
A férfi felállt.
– Védtem a nevét.
– Nem – mondta Julian. – A nevemmel döntöttem el, hogy ki érdemel tiszteletet.
Esteban Clarára mutatott.
– Az a nő végül a te számládon fog élni.
Clara megszólalt, mielőtt Julian válaszolhatott volna.
„Tizenegy hónapja fizetem a lakbérem minden fillérjét. Itt vannak a számlák. Saját anyagaimat fizetem. A szálloda próbaidő után vett fel. A munkásokat számlával fizetik. Ha van bármilyen bizonyítható adósságom, tedd az asztalra.”
Esteban a papírokra pillantott.
Nem volt semmim.
– Csak el akartam kerülni a botrányt.
Klára a tekintetét fogta.
– Akkor azzal kellett volna kezdenie, hogy nem ő találta ki.
Julián még aznap kirúgta Estebant. Sem ütés, sem fenyegetés nem ért. Kifizette neki a munkájáért járó összeget, és elrendelte, hogy távozás előtt adja át a ranch számláit.
Az igazság ugyanolyan gyorsan terjedt Santa Lucíában, mint ahogy a pletyka terjedt.
De ezúttal Clara nem próbált meg minden egyes megjegyzésre odafigyelni.
Volt egy állásom.
Április sárral borította az utcákat, és sötét hajtásokkal borította a nyárfákat. A Hotel La Estrella további hat hónapra megújította a szerződését. Egy plébániai iskola megbízta őt több diák ruháinak javításával. Három nő, akik korábban szobalányokkal küldték a ruháikat, maguk is elkezdtek feljönni.
