Az általunk megkérdezett ügyvéd szerint Veronica anyagokat gyűjtött, hogy megpróbálja jogilag korlátozni a vagyonom kezelését és a számláim feletti ellenőrzésemet.
A megtakarításaim még mindig valamivel több mint hatmillió pesót tettek ki.
És még mindig voltak kereskedelmi ingatlanok a nevemen.
Aztán megértettem a célt.
Nem akartak segíteni nekem.
Egy olyan öregemberré akartak változtatni, aki „képtelen” arra, hogy az utolsó dologhoz is hozzányúljon.
Azonnal felvettem Javier Montes ügyvédet.
Dokumentáljuk az átutalásokat, felvételeket, tanúvallomásokat és banki tranzakciókat.
De egy este visszatértem a házba a személyes irataimért, és hangokat hallottam a konyhából.
Veronika volt az.
„Szükségünk van a teljes hatmillióra, Mauricio. Ha ez meglesz, nem kell tovább tűrnünk.”
– Nem fogja önként átadni őket.
–Akkor elviselhetetlenné kell tennünk az itteni életet. Amikor már nincs más választása, akkor engedni fog.
Csend lett.
Megvártam, míg a fiam megállítja.
Nem tette.
– És aztán? – kérdezte Mauricio.
– Aztán elmegy. A ház nálad marad, az üzlet nálad van, és a megtakarításai is kézben vannak. Az emberek feladják, amikor kifogynak a lehetőségekből. Ez nem kegyetlenség, Mauricio. Ez matematika.
Megint vártam.
A fiam kinyitotta a hűtőszekrényt, és töltött magának egy italt.
Semmi más.
Azon az estén már nem töprengtem azon, hogy Veronica manipulálja-e őt.
Mauricio választott.
Másnap reggel elmentem a bankba.
Szétválasztottam az összes fiókomat.
Lemondtam a további kártyákat.
Visszavontam a kezességemet a vállalkozói hitelből.
Aztán kibéreltem egy kis helyet, és felhívtam Hector Navarrót, a legjobb raktárvezetőt, akivel valaha dolgom volt, és akit Veronica hónapokkal korábban kirúgott.
„Mikor nyitunk?” – kérdezte, miután mindent meghallgatott.
– Hat hét múlva.
De mielőtt letelt volna a hat hét, Veronica rájött, hogy a pénz eltűnt a kezéből.
És amikor hazahívott, soha nem gondoltam volna, hogy a beszélgetés azzal fog végződni, hogy a földön fekszem… miközben a saját fiam eldönti, hogy életben hagy-e, vagy otthagy.
3. RÉSZ
Amikor beléptem a szobába, Veronika az ablaknál állt.
Mauricio ülve maradt.
– A havi átutalás nem érkezett meg – mondta.
– És az nem fog eljönni újra.
Veronica úgy nézett rám, mintha épp most sértettem volna meg.
– Mit csináltál?
– Szétválasztottam a számláimat. Lemondtam a hitelkártyáimat. Visszavontam a vállalati hitelhez nyújtott személyes támogatásomat is.
Mauricio felállt.
Verónica viszont odament egy bútordarabhoz, és felvett egy kis bronzfigurát, amit Elena évekkel ezelőtt vásárolt Tlaquepaquéban. Egy munkapad fölé görnyedő kézművest ábrázolt.
Elena azt mondta, hogy úgy néz ki, mint én.
– Szükségünk van arra a hatmillióra – mondta Veronica. – E pénz nélkül az üzlet nem tud fennmaradni.
– Az a pénz az enyém.
– Ránk számíthatsz!
Ránéztem.
– Tizennégy hónapig számítottál rám.
Az arca megváltozott.
Az udvarias nő, aki korábban az ügyfelekre és az üzletemberekre mosolygott, eltűnt.
– Tudod, mi vagy? Egy öregember, akinek fontosnak kell éreznie magát. Azt hiszed, hogy mivel hajnali négykor kelsz és ismered az összes beszállítót, nélkülözhetetlen vagy.
– Akkor nélkülem nem lesz semmi problémájuk.
Felkeltem.
–Vége van.
Két lépést tettem a folyosón.
Mozgást hallottam magam mögött.
Nem sikerült teljesen megfordulnom.
A bronzfigura a fejem oldalába csapódott.
A föld elérte, mielőtt kinyújthatta volna a kezét.
Néhány másodpercig nem értettem, hol vagyok. Éreztem a hideg padlót az arcomon, és csengett a fülem.
Fent hallottam Veronika hangját.
–Vén parazita vagy! Bárcsak eltűnnél az életünkből!
Megpróbáltam megmozdulni.
Aztán megláttam Mauricio cipőit.
– Mauricio…
A fiam rám nézett.
Megvártam, míg hívja a mentőket.
Megvártam, míg letérdel.
Vártam valamire, ami megmutatja, hogy még maradt valami abból a fiúból, akit biciklizni tanítottam.
Ehelyett azt mondta:
– Te okoztad mindezt, apa.
Aztán elvette a telefonomat az asztalról.
Veronika felkapta a táskáját.
Ketten elmentek.
Hallottam, hogy az autó elhajt.
Ott hagytak engem.
Azt nem tudták, hogy Hector délután értem jön, hogy együtt megnézhessük az új helyet.
Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett, mint mindig.
Mivel nem kapott választ, belépett egy résnyire nyitva hagyott oldalsó ajtón.
Ő volt az, aki megtalált engem.
Ő volt az, aki felhívta a 911-et.
Ő volt az, aki letérdelt mellém, és ezt mondta:
– Ne aludj el, Don Ernesto. Itt vagyok.
Nem, fiam.
A férfi, akit a fiam kirúgott.
Órákkal később egy guadalajarai magánkórházban ébredtem.
Agyrázkódása volt, két bordatörése volt az eséstől, és számos zúzódása.
Teresa mellettem állt.
Megérkezett Don Arturo, a szomszédom is, egy kis jegyzetfüzettel a kezében.
„Hónapok óta leírom a házamban látott dolgokat” – magyarázta. „Bejövetel, kimenés, veszekedések, az emberek, akik bútorokat akarnak elvinni… Nem tudtam, mire lesz jó. Most talán tudom.”
Később megjelent Mauricio.
Azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen velem.
Leült az ágy mellé.
–Apa, ami ma történt, az nem volt betervezve. Veronica elvesztette az önuralmát.
Néma maradtam.
– Azt hiszem, a legjobb, ha azt mondod, hogy elestél – folytatta. – Hogy beütötted magad egy bútordarabba. Ha kijön a rendőrség, minden bonyolulttá válik. Család vagyunk.
Néhány másodpercig figyeltem őt.
-Van egy kérdésem.
-Tízcentes.
– Ha Hector nem érkezik meg, meddig tervezted ott hagyni?
Mauricio kinyitotta a száját.
Egyetlen szó sem jött ki a torkán.
Kivettem a házkulcsokat a holmim közül, és a kezébe adtam.
