Rafael teherautója aznap reggel megérkezett.
Mauricio majdnem három órán át pakolta a dobozokat.
Nem segítettem neki.
Én sem aláztam meg őt.
Egyszerűen hagytam, hogy dolgozzon.
Hetvenévesen megértettem valamit, amit talán sokkal korábban kellett volna megtanulnom.
A családod szeretete nem jelenti azt, hogy örökre finanszíroznod kell a hibáikat.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy azonnal visszaadjuk valakinek a hatalmat, hogy bántson minket.
És a határok felállítása nem bosszú.
Néha ez az egyetlen módja annak, hogy megtudd, ki szeret igazán, és ki csak azt akarta érte, amit te tettél.
Még hajnal előtt ébren.
De most azért főzök kávét a saját konyhámban, és azért megyek el a munkahelyemre, mert akarok, nem azért, mert mindenki tönkremenne, ha nem lennék ott.
Vannak napok, amikor Mauricio velem dolgozik.
Mások alig szólalnak meg.
Nem tudom, hogy a kapcsolatunk valaha is ugyanolyan lesz-e, mint régen.
Talán nem kellene.
Vannak dolgok, amiknek miután elromlottak, nem kell pontosan ugyanolyannak lenniük ahhoz, hogy visszanyerjék az értéküket.
Néha más módon is fel lehet őket újítani.
Minden reggel, amikor kinyitom a boltot, ránézek Elena régi órájára, amit az ügyvédnek sikerült megtalálnia az eladott holmik között, és amit végre én is vissza tudtam szerezni.
Nálam a pult mögött van.
Nem azért, mert tudnom kellene, mennyi az idő.
Megtartom, hogy valami sokkal fontosabbra emlékezzek:
Még van időm.
Ideje dolgozni.
Ideje élni.
Ideje eldöntenem, kit engedek be az életembe.
És mindenekelőtt itt az ideje, hogy soha többé ne engedjem senkinek sem meggyőzni arról, hogy az értékem azon múlik, mennyi pénzt vagyok hajlandó feláldozni azért, hogy toleráljanak.
