„Nem. Azért hoztalak ide, hogy rendezz egy adósságot, és én elfogadtam az üzletet, mert biztosítanom kell a háztartásom folytonosságát. Ez az igazság, bármilyen kellemetlen is. De nem kell mosolyognod, amikor félsz, vagy megaláztatást elviselned, hogy a kedvemre tegyel.”

Arturo a tekintetét fogva tartotta.

– Biztonságban van Los Encinosban, Elena.

Ezek a szavak valami ellazultatást váltottak ki belőle.

Egy zsarnokra számított. Talált egy férfit, aki képes volt elismerni a félelmét anélkül, hogy ellene fordítaná.

Másnap reggel összeházasodtak a hacienda kápolnájában. Elena szürke ruhát viselt, mert azt mondták, hogy a fehér a kezdeteket jelképezi, és ez egyfajta szerződésnek tűnt.

Arturo egy régi arany jegygyűrűt húzott az ujjára.

Nem volt csók.

A szertartás után elmagyarázta, hogy külön szárnyakban fognak lakni. A nőnek lehet egy hintója, és a szobáit is kedve szerint rendezheti be. Csak azt tiltotta meg neki, hogy a déli szárny leégett részének közelébe menjen, mivel az instabil volt.

„Úgy fogunk élni, mint az idegenek?” – kérdezte Elena.

– Biztonságban leszel, én pedig teljesítettem a kötelezettségemet.

– És az örökös?

Arturo arca megkeményedett.

– Majd akkor beszélünk erről, ha már nem fél tőlem.

Elena három napig élvezte a szabadságot, ami hamarosan egy másikfajta bebörtönzéssé változott. Senki sem kért tőle semmit. Senki sem engedte, hogy bármit is csináljon. Drága alakként sétált a csendes folyosókon.

A negyedik napon lement a konyhába.

– Szükségem van egy munkára – mondta Jacintának.

– A márkinőknek nincs foglalkozásuk.

– Ez itt igen.

Elkérte a földet művelő családok számviteli könyveit, leltárait és feljegyzéseit.

Arra számított, hogy elhagyatottságra lel. De valami egészen mást fedezett fel.

A munkások többet kerestek, mint más birtokokon. A parasztok bérleti díjai alacsonyak voltak. A margón Arturo jegyzetei jelentek meg:

„Engedd el az adósságot. Özvegyasszony négy gyerekkel.”

„Javítsd meg a tetőt a hagyaték pénzéből.”

„Mateo Hernández nyugdíja. Elvesztette az egyik kezét a malomban.”

Elena elvitte a könyvet a férje irodájába.

„Miért ellenőrizted a számláimat?” – kérdezte Arturo ingerülten.

– Mert tudni akartam, milyen férfihoz fogok hozzámenni.

– És mi a következtetésed?

–Úgy vezeted a birtokot, mintha valami jótékonysági szervezet lenne. Szörnyű üzlet.

Mosoly jelent meg Arturo sebhelyes arcán.

– És mint férfi?

– Még nem döntöttem el.

Arturo Montenegro hosszú évek óta először nevetett igazán.

A következő hetekben elkezdtek együtt vacsorázni. Aratásról, könyvekről, kiadásokról és javításokról beszélgettek. Elena felfedezte, hogy Arturo odafigyel az ötleteire. Megértette, hogy Elena nem egy törékeny fiatal nő, hanem egy olyan nő, aki az elhagyatottságot intelligenciává változtatta.

A tűzről azonban soha nem beszélt.

Egyik délután Elena túl messzire bolyongott a kertben, és a déli szárny romjaira bukkant. Egykor üvegház állt ott. Most csak megfeketedett gerendák, törött üveg és eltorzult vasboltívek maradtak meg.

– Megmondtam neki, hogy ne jöjjön ide!

Arturo mögötte állt, kabát nélkül, szemében rémülettel.

Gyorsan megpróbált előrelépni, de a lába felmondta a szolgálatot, és a fagyos földre zuhant.

Elena felé futott.

– Ne érj hozzám! Maradj távol az építménytől!

–Biztonságban vagyok. Nézz rám, Arturo. Itt vagyok.

Reszketett, de nem a hidegtől.

– Nem tudtam kivenni – suttogta.

Elena nem kérdezte meg, hogy kire gondol.

– A húgom, Isabel 16 éves volt. A születésnapja volt. Gyertyafénynél akart olvasni az üvegházban. Amikor észrevettem a füstöt, a falak már lángokban álltak.

Arturo a torz kezére nézett.

–Megpróbáltam betörni az ajtókat. A vas forró volt. Egy gerenda esett a lábamra. A szolgák kihúztak, de még mindig hallottam a sikolyát.

Egy könnycsepp gördült végig a sebhelyén.

–Hallottam, ahogy meghalt, Elena. Ő meghalt, én pedig túléltem.

Elena levette a kesztyűjét, és megfogta a férje megégett kezét. A férfi megpróbálta ellökni magától.

– Ne veszekedj velem.

Gyengéden az arcához érintette azt az eltorzult tenyerét.

„Tragédia volt, Arturo, nem bűn. Elbuktál, mert a tűz erősebb a húsnál, és a vas keményebb a csontnál. De a húgod iránti szerelmed miatt kerültél a pokolba. A sebeid nem azt bizonyítják, hogy szörnyeteg vagy. Azt bizonyítják, hogy megpróbáltad.”

Arturo lehunyta a szemét. Hüvelykujja ügyetlenül simogatta Elena arcát.

Együtt tértek haza.

Attól a naptól kezdve kezdett eltűnni a köztük lévő távolság. Egy kis asztalnál ettek a kandalló mellett. Arturo Elena jelenlétében abbahagyta a kesztyű viselését. Elena intézte a könyvelést, míg Arturo átnézte a betakarítási jelentéseket.

A nyugalom egy januári éjszakán ért véget, amikor egy vihar hóba borította az utakat.

Valaki kopogott a bejárati ajtón.

– Megérkezett Don Ricardo Montenegro – jelentette be Jacinta.

Arturo megfeszült.

Ricardo az unokatestvére és Los Encinos örököse volt, amíg Arturonak nem voltak gyermekei.

Azzal mutatkozott be, hogy a vihar váratlanul érte. Elena tudta, hogy hazudik, amint meglátta a mosolyát.

Ricardo elegáns, jóképű és kegyetlen volt.

– Azt vártam, hogy egy rémült kisegeret találok – mondta, miközben megcsókolta Elena kezét. – Arturo mindig is gyengéje volt a törött dolgokhoz.

– És egy úriembert vártam. Úgy tűnik, mindketten csalódni fogunk.

Arturo nem jött el vacsorázni. Bezárkózott a szobájába, képtelen volt elviselni unokatestvére tekintetét.

Ricardo több pohárral is megivott, mielőtt elárulta látogatása okát.