„Mindketten tudjuk, miért van itt. 50 000 peso egy őrült gondozásáért. Meddig bírja még nézni? Segíthetnék neki a házasság érvénytelenítésében. Aztán, amikor Los Encinos az enyém lesz, bőséges összeget kapna.”
Elena letette az evőeszközöket.
– Azért jöttél, mert a házasságom veszélyezteti az örökségedet.
– Azt sem tudja, miről beszél.
– Tudom, hogy három éve olyan pénzt hajt be, amire nem jogosult. Találtam olyan kifizetéseket is, amelyeket a tűz előtt egy építőipari cégnek fizettek ki, amely soha nem javította meg az üvegház korhadt gerendáit.
Ricardo arca elvesztette a színét.
Elena pont aznap reggel fedezte fel ezt a rendellenességet.
„Az aláírás, amely engedélyezte ezeket a kifizetéseket, a tiéd” – folytatta. „Te más célra irányítottad a déli szárny javítására szánt pénzt.”
– Ez abszurd.
„A csalás miatt szárazak voltak a falak, és az ajtók sem működtek megfelelően. Talán nem te gyújtottad meg a tüzet, de te teremtetted meg azokat a körülményeket, amelyek megakadályozták Isabel szökését.”
Ricardo hirtelen felállt.
—¡Cállese!
Az ebédlő ajtajai kinyíltak.
Arturo botjára támaszkodva jelent meg. Mindent hallott.
Egy pillanatra ismét ugyanolyan hatalmas embernek tűnt, mint a tűzvész előtt.
„Igaz?” – kérdezte.
Ricardo megpróbált mosolyogni.
– A beszámolók félreértelmezhetők.
Elena három nyugtát és egy levelet tett az asztalra a volt építésvezetőtől.
– Nem vagy itt.
Ricardo az ajtó felé nézett, de két rendőr lépett be Jacinta mögött. Elena a vihar előtt küldött egy hírvivőt a faluba, arra számítva, hogy Ricardo megpróbálja elrejteni a bizonyítékot.
„Csalás és sikkasztás gyanújával fogunk nyomozni” – mondta Arturo. „És lemond minden jogáról erre a hagyatékra.”
– Én vagyok a családod.
„A családom meghalt abban a tűzvészben. És az a nő, akit az előbb megsértettél, az, aki megtanított arra, hogyan éljek utána.”
A rendőrök hajnalban elvitték Ricardót.
Amikor kettesben maradtak, Arturo odalépett Elenához.
– Harcoltál értem.
Azt védem, ami nekem fontos.
– A házasságunk vásárlásként kezdődött.
-Tudom.
– De én már nem tudom így látni.
Arturo levette a bal kesztyűjét.
„Nem vagyok hős. Fájdalmaim vannak, rémálmaim vannak, és néha arra ébredek, hogy még mindig érzem a füst szagát. Nem tudok neked érintetlen embert ajánlani.”
Elena összefonta az ujjait az övével.
– Én sem vagyok sértetlen. Évekig azt hittem, hogy az értékem azon múlik, mennyire vagyok hasznos mások számára.
– Akkor szabadon elmehet. Megtarthatja a pénzét és a címét. Soha nem fogom kényszeríteni a maradásra.
–Azért írtam alá azt a szerződést, mert nem volt más választásom. De azért nyomoztam a számláid után, mert meg akartalak ismerni téged. Melletted térdeltem a romok között, mert veled akartam lenni. És most úgy döntöttem, hogy maradok.
Megsimogatta a sebhelyét.
– Nem a márki vagy az 50 000 peso miatt. Arturo miatt maradok.
Homlokát az övéhez támasztotta.
Első csókjuk óvatos, mély és remegő volt. Nem törölte el a sebeket vagy az emlékeket, de véget vetett az üzletnek és elkezdte a házasságot.
Abban az évben későn érkezett a tavasz.
Arturo elrendelte az üvegház romjainak lebontását. Míg a munkások eltávolították az utolsó elégett gerendákat, ő Elena mellett állt, csupasz kezét a vállán nyugtatva.
– Arra gondoltam, hogy gyümölcsöst ültetek ide – mondta. Almafákat, szilvafákat és őszibarackfákat.
– Szerintem ez egy értelmes befektetés.
– Te és én sokat tudunk a váratlan befektetésekről.
Egy évvel később megszületett a lányuk, akit Izabella névre kereszteltek.
A kert virágba borult már a keresztelője napján. Arturo még mindig bottal járt, és néha éjszakánként még mindig riadtan ébredt fel. Elena becses pillanatokban várta, hogy meghallja nagynénje hangját, amint azzal vádolja, hogy csak teher.
A szerelem nem gyógyította meg őket csodával határos módon.
De azt tanította nekik, hogy egy seb megszűnhet kárhozat lenni, ha valaki félelem nélkül mellettük áll.
Doña Beatriz 50 000 pesoért adta el Elenát.
Tudtán kívül oda küldte, ahol Elena olyasmit találhatott, amije soha nem volt: egy házat, ahol nem kellett kiérdemelnie a szeretet jogát.
