Nem sírtam. Több ezer mérföldnyire hagytam a könnyeimet egy homokozóban. Ehelyett hideg, kemény tisztaság váltotta fel a fájdalmat.
Megpördítettem a széket. A gumikerekek sziszegtek a nedves betonon, ahogy visszagurultam a kocsifelhajtón. A taxisofőr a visszapillantó tükörből figyelt, arcán szánalom álarca.
„Hová, katona?” – kérdezte halkan, miközben behúztam magam a hátsó ülésre, és gyakorlott hatékonysággal rogytam össze a székemben.
Elővettem a telefonomat. Remegett a kezem, nem a hidegtől, hanem az adrenalintól.
– A motel a 9-es úton – mondtam, és a hangom úgy csengett, mint a köszörűkövek. – És tegyen meg nekem egy szívességet? Adja ide azt a telefonkönyvet. Szükségem van a First National Bank végrehajtási osztályának számára .
Három nappal később elállt az eső, de a vihar csak most kezdődött.
Egy motelszobában ültem, ami penész és ipari tisztítószer szagát árasztotta. A tapéta hámlott, a kinti neonreklám pedig ritmikus, fejfájást okozó vibrálással zümmögött. A billegő laminált asztalon egy mikróban sült vacsora – gumis lasagne – és egy olyan halom jogi dokumentum állt, ami akkora volt, hogy egy lovat is megfojthatott volna.
A telefonom a villa mellett ült. A képernyőt néztem.
A város túlsó felén, abban a házban, amelyet a véremmel és a csontjaimmal fizettem ki, ünneplés folyt. Tudtam ezt, mert Leo a takarója alól üzeneteket küldött nekem a legfrissebb hírekről.
Apa és Chloé boldogan sikolyokat hallatnak – állt Leo üzenetében. Kaptak egy levelet a banktól. Apa azt mondja, gazdagok vagyunk.
Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a jelenetet.
Frank a konyhában állt, a kezében a First National levelét tartotta . Ez állt rajta: „Jelzáloghitel-kiegyenlítés: Teljes mértékben kifizetve.” A nulla egyenleget bámulta.
„Azt írja, hogy »Teljesen kifizetve«” – motyogta Frank, szeme elkerekedett, a kapzsiság azonnal felülírt minden logikát. „Biztosan valami számítógépes hiba. Vagy talán a csoportos kereset végre kifizetődött. Tudtam, hogy azok a gazemberek tartoznak nekem.”
„Kit érdekel?” – visított Chloe, miközben felkapta az újságot, hogy feltegyen egy képet a sztorijába – persze gondosan kivágva a számlaszámot. „Ez megspórol nekünk, mennyit is, kétezer dollárt havonta? Apa, szükségem van arra az új Louis Vuitton táskára. Arra, amelyiken lánc van. Úgy értem, gyakorlatilag gazdagok vagyunk már. Nem kell fizetnünk a banknak!”
Frank elvigyorodott, azzal az olajos, önelégült mosollyal, amit olyan jól ismertem. „Ne mondd el senkinek. Ha a bank hibázott, mi hallgatunk. Kibírjuk. Ha egy hónapon belül nem veszik észre, jogilag a miénk. Így működik.”
Nem így működik. De Frank sosem hagyta, hogy a tények az ingyenebéd útjába álljanak.
Visszaérve a motelbe, kopogtak az ajtón.
– Gyere be! – kiáltottam utána.
Az ajtó kinyílt, és Mr. Henderson , a First National fiókvezetője lépett be. Nem illett a helyére a kopott motelben, makulátlan szürke öltönyében. Egy bőr aktatáskát cipelt.
– Jó estét kívánok, Mr. Miller – mondta Henderson, és elfoglalta velem szemben a bizonytalan széket. Fájdalmas arckifejezéssel körülnézett a szobában. – Tudja… tekintve az átutalt összeget, vehetett volna egy belvárosi penthouse lakást. Nem kellett volna itt maradnia.
– Tényleg vettem magamnak egy házat – mondtam, a papírokat bámulva. – Csak ki kell lakoltatnom a házfoglalókat.
Henderson felsóhajtott, és kinyitotta az aktatáskáját. – Biztos vagy ebben, Ethan? Felhasználtad a teljes bevetési bónuszodat, a rokkantsági hátralékod és a sérülés miatti kártérítésedet. Ez minden, amid van.
– Nem – mondtam, és a tekintetébe néztem. A tekintetem kemény volt, mint a kovakő. – Ez a belépő ára. Azt akarom, hogy a tulajdonjog a nevemre kerüljön. Kizárólagos tulajdonjog. Azonnal hatállyal.
– Már megtörtént – mondta Henderson, miközben egy tollat csúsztatott az asztalon. – Ma reggel rendezték a hitelfelvételt. A korábbi, Frank Miller nevére szóló jelzáloghitel rendezve van. A tulajdonjog átruházása is szerepel ezekben a papírokban. Technikailag ma reggel 9 órakor lettél a jogi tulajdonos.
Aláírtam a papírt. A toll sercegése volt az egyetlen hang a szobában.
Újra rezegni kezdett a telefonom. Újabb üzenet Leótól.
Anya sír a szobájában. Sajnál téged. De apa és Chloe ma este bulit csapnak. Vettek egy új 85 hüvelykes tévét hitelkártyával. Homárt rendeltek. Hiányzol.
Felvettem a telefont. A hüvelykujjam a képernyő fölé lebegett.
Pakolj be a hátizsákodba, haver – írtam vissza. – Tedd bele a kedvenc játékaidat. Készülj fel.
Felnéztem Mr. Hendersonra. „Hány órára van kitűzve az udvariassági látogatás?”
Henderson az órájára nézett. „Egy óra. Általában azért hívjuk őket, hogy megerősítsük a számlazárást és a tulajdonjog átruházását.”
– Jó – mondtam, és a kerekesszékemet az ajtó felé fordítottam. – Ott leszek, hogy üdvözöljem őket a valóságban.
A kocsifelhajtó tele volt autókkal. Frank nem vesztegette az időt. Meghívta a pókercimboráit, Chloe barátait, bárkit, aki hajlandó volt hallgatni, ahogy henceg a hirtelen jött „pénzügyi ravaszságával”.
Leparkoltam a bérelt furgont – kézi vezérlésű, drága, szükséges – az utca túlsó végén. Lepakoltam a székemről, és a sötétség leple alatt a ház felé gurultam.
A nappali hangos volt. A kiugró ablakon keresztül láttam a hatalmas új televízió vibrálását. Frank drága whiskyt töltött magának, arca kipirult az alkoholtól és a diadaltól.
„A jó életre!” – koccintott Frank, és felemelte a poharát. „Arra a rendszerre, amely végre működik a kis fickónak!”
