„Új táskákra!” – éljenzett Chloe, és a poharát az övéhez koccintotta.
Aztán megszólalt a vezetékes telefon.
Az éles, harsány trilla átvágta a zene basszusát. Frank nevetett. „Valószínűleg egy telemarketinges. Szórakoztassuk őket.”
Felvette a kagylót, megnyomta a hangszóró gombot, és vigyorogva kérdezte vendégeitől: „Beszélj hozzám!”.
– Halló, ez a Miller-rezidencia? – kérdezte egy profi, bariton hang. Henderson volt az.
– Attól függ, ki kérdezi – kuncogott Frank, és a barátaira kacsintott.
„Mr. Henderson vagyok a First National Banktól . Azért hívom, hogy megerősítsem a Tölgyfa utca 42. szám alatti ingatlan tulajdonjogának átruházásával kapcsolatos részleteket.”
A szoba elcsendesedett. Frank zavartan összevonta a szemöldökét. „Átutalásra gondolsz? A kifizetésre gondolsz? Igen, megkaptuk a levelet. Teljes összeget fizettünk. Köszönjük szépen. Végre eltaláltatok valamit.”
– Igen, a jelzáloghitelt teljes mértékben kifizették – folytatta Henderson éles, a szobában felerősített hangon. – Ethan Miller őrmester banki átutalásával . A közjegyző által hitelesített megállapodásnak megfelelően a tulajdonjogot sikeresen átíratták a nevére. Már csak azt kell tudnunk, hogy mikor költöznek el a jelenlegi lakók az ingatlanból, mivel az új tulajdonos jelezte, hogy azonnal birtokba veszi.
Teljes csend lett, ami ezt követte. Egy zsigeri, nehéz dolog volt, ami kiszívta a levegőt a szobából.
Chloe elejtette a poharát. Az összetört a padlón, és vörösbor fröccsent új fehér magassarkújára.
Frank elsápadt, a vér olyan gyorsan folyt ki az arcából, hogy úgy nézett ki, mint egy hulla. „Ethan? Micsoda? Nem, ez… ez nem lehetséges. Csőre van tőkéje. Ő egy…”
A bejárati ajtó kinyílt.
Nem kopogtam. Nem csengettem. A kulcsomat használtam – azt a kulcsot, ami még mindig a dögcédulámon volt.
Gumi kerekek zörgésének zaja a keményfa padlón – azon a padlón, amiért fizettem – áttörte a csendet. Begurultam a nappaliba. Még mindig a bulizós kékben voltam. A szék ellenére minden porcikámmal katonának néztem ki.
Frank rám meredt, a szája úgy tátogott-csukódott, mint a hal a partra vetett tengerben. A vendégek kényelmetlenül fészkelődni kezdtek, érzékelték a levegőben tomboló erőszakot.
– Te… – dadogta Frank, vörösen a dühtől és a zavarodottságtól. – Te… te vetted meg a házamat?
A szoba kellős közepén, a drága perzsa szőnyegen állítottam le a székemet. A folyosóról kiömlő cipőgyűjteményre néztem, ami a helyváltoztatásom bizonyítéka volt.
– Javítás, Frank – mondtam hideg, de határozott hangon. – Én vettem a házamat . És szigorúan betartom a tilos belépést.
„Ez őrület!” – sikította Chloe, megtörve a bénultságot. Döbbenten lépett a lábával, és hol rólam, hol Frankről nézett. „Apa, csinálj már valamit! Nem sétálhat be ide csak úgy… nos, begurulhat ide… és nem mondhatja, hogy az övé minden!”
– Itt van nálam a szerződés – mondtam, és kivettem az ölemből a kék mappát. A dohányzóasztalra dobtam. Nagy puffanással a whiskysüveg mellé landolt. – Olvasd el, és sírj. Szó szerint.
Frank előrelendült, és megragadta a mappát. Feltépte, tekintete a jogi zsargont pásztázta. Remegni kezdett a keze. „Te… te hálátlan kis… Én neveltelek fel! Én tettem ételt az asztalodra!”
– És fedél volt a fejed fölé – vágtam vissza. – Tíz éven át küldtem haza pénzt. Hová tűnt, Frank? Szerencsejátékra? Piára? Chloe ruhatárába? Biztosan nem a jelzáloghitelre ment, mert csak a teljes tőkét kellett kifizetnem.
„Ezt nem teheted!” – sikította Chloe, arcán a színtiszta önzés könnyeivel. „Hová menjek? Itt vannak a barátaim! Ez megalázó!”
– Elmehetsz a gyógytornára – mondtam nyugodtan, apám három nappal ezelőtti szavait idézve. – Vagy aludhatsz az autódban a cipődben. Hallottam, hogy nagyon kényelmes. Nagyszerű lábboltozat-támaszt nyújt.
Frank előrelépett, ökölbe szorított kézzel. Az alkohol irányította a gondolatait. „Hívom a rendőrséget! Kiutasíttatlak csalásért!”
– Kérem – feleltem, és a telefonjára mutattam. – Miller rendőr – nem rokon – ma este járőrözik. Az egységemben szolgált. Biztos vagyok benne, hogy szívesen segítene a csomagolásban.
A vendégek most távoztak. Kisiettek a hátsó ajtón, felkapták a kabátjaikat, és mormolva bocsánatot kértek. A bulinak vége volt.
A lépcső felé fordítottam a székemet. „Leo! Készen állsz?”
Léptek dübörögtek le a lépcsőn. Leo megjelent egy nála nagyobbnak tűnő hátizsákban. A kezében a szuperhősös takarót tartotta. Kikerülte döbbent apját, és odaszaladt hozzám, majd vigyázzban állt a székem kereke mellett.
– Készen állok, Kapitány – mondta Leo bátor hangon, bár az álla remegett.
Frank Leóra nézett, majd rám. – Elviszed a fiamat?
– Viszem a bátyámat – javítottam ki. – Hacsak nem akarod elmagyarázni a Gyermekvédelmi Szolgálatnak, miért próbáltál meg egy rokkant veteránt az esőben altatni, miközben vettél egy 85 hüvelykes tévét?
Frank leeresztette a tekintetét. Ránézett a luxusra, amivel körülvette magát, és rájött, hogy az egész csak füst. Elcserélte a fiát holmikra, és most esedékes volt a számla.
– Menjetek ki! – mondtam Franknek és Chloénak.
– Ethan, kérlek – hallatszott anyám hangja a folyosóról. Végre leért a földszintre. Aprónak, legyőzöttnek tűnt. – Mi család vagyunk.
Ránéztem. Láttam azt a nőt, aki némán állt, miközben a férje nyomoréknak nevezett.
– A család nem hagyja a családot a verandán, anya – mondtam halkan. – Egy órád van, hogy összepakold a legszükségesebb holmidat. Éjfélkor kicserélem a zárakat.
