Két fiával érkezett, hogy elfoglalja nagyapja farmját, és az alázatos gazda otthont adott nekik.
1892 nyarán Mariana Valdés két gyermekkel, egy bőr bőrönddel és egy okirattal érkezett a La Esperanza tanyára, amely biztosította, hogy az összes földterület az övé.
Amikor azonban leszállt a postakocsiról, egy idegent talált az istállóban lakni.
A férfi kijött az udvarra, egyik kezében puskával, a másikban ronggyal. Magas volt, sovány, már-már betegnek látszott, arcát besötétítette a sonorai nap.
Emilia, Mariana lánya, a szoknyája mögé bújt. Mateo, a legkisebb, egy kis faládát ölelt magához, amelyben halott apja egyetlen portréját tartotta.
„Ki maga?” – kérdezte Marianna.
Az idegen a földön hagyta a puskát.
-Julián Arriaga. Don Teodoro Valdésnek dolgoztam.
– Don Teodoro volt a nagyapám.
– Tudom. Mielőtt meghalt, azt mondta, hogy talán fog születni egy unokája Chihuahuából.
Mariana végignézett a vályogházon, a megjavított karámokon és a kilenc sovány, árnyékot kereső szarvasmarha-fejen. A szárazság csontszínű kiterjedéssé változtatta az Oltár-völgyet. Ennek ellenére az itatóvályúban még mindig volt egy kis víz, paradicsom nőtt a kertben, és az állatok még éltek.
– Az ügyvéd azt mondta, hogy a nagyapám két éve beteg volt.
– Így is volt.
– Ki gondoskodott mindezekről?
Julian a saját repedezett kezeire nézett.
-Azok.
Don Teodoro több mint egy éve abbahagyta a fizetését. Julián elmehetett, de az öregember már nem tudott felkelni, és senki sem akart ingyen dolgozni Sonora legszörnyűbb aszályában, amire valaha is emlékezett.
Julián beleegyezett, hogy élelemért az istállóban alszik, és megtartja azt a keveset, amit a kert termett. Vizet hordott egy több mint egy kilométerre lévő patakból, kerítéseket javított, és adagjának egy részét az állatoknak adta.
– A birtok a tiéd – mondta. – Holnap összeszedem a holmimat.
Az a könnyedség, amivel beleegyezett a távozásba, nyugtalanította Marianát. Túl sok férfit ismert, akik hajlandóak voltak elfogadni valamit egy özvegyasszonytól.
A férje, Esteban, 18 hónappal ezelőtt halt meg, egy szekér eltaposotta. A temetés után a hitelezők elvették a műhelyt, a házat és szinte az összes bútort. Egyesek azzal érveltek, hogy egy egyedülálló nőnek nem kell pénzt kezelnie. Mások felajánlották, hogy “megvédik” őt a házasságért cserébe.
Mariana mindenkit elutasított.
Kilenc napig utazott, mert egy közjegyzőtől kapott levél szerint egy soha nem látott nagyapja egy tanyát hagy rá. Menedéket remélt találni. Ehelyett kopár földet és egy férfit talált, aki hajlandó volt két évnyi munkáját feladni anélkül, hogy bármit is kért volna.
Azon az éjszakán megengedte neki, hogy a pajtában maradjon.
Másnap reggel Julian egy takarót, két inget és egy kést tett egy zsákba.
Mariana megállította a kerítésnél.
– Nem tudom kifizetni neki.
– Nem kértem tőle pénzt.
„Én sem tudom egyedül fenntartani ezt a ranchot. Alig tudom megkülönböztetni a beteg tehenet a fáradttól.”
– Majd megtanulod.
– Talán, de az állatok fognak előbb meghalni.
Julián hallgatott.
„Társulást javaslok” – folytatta. „A tulajdoni lap a gyermekeim és az én nevemen marad. Te fogod hozzájárulni a munkával és a tudással. Amikor lesz nyereség, elosztjuk.”
– Semmim sincs ehhez a földhöz foghatóm.
–Ez a föld halott lenne nélküled. Ezt hozod az asztalra.
Julian óvatosan tanulmányozta.
„Egy feltétellel elfogadom. A birtok soha nem kerül a nevemre, még akkor sem, ha a körülményeink egyszer megváltoznak. Túl sok férfit láttam már özvegyek földjéért. Nem akarom, hogy bárki is ezt elmondhassa rólam.”
Marianát váratlanul tisztelet és szomorúság keveréke töltötte el.
-RENDBEN.
A következő hónapokban már pirkadat előtt dolgoztak. Julián megtanította neki, hogyan kell nyomokat olvasni, kezelni a fertőzött patákat, megtalálni a nedvességet a kövek alatt, és felismerni, ha egy tehén túl gyenge ahhoz, hogy tovább tudjon menni.
Mariana gyorsan tanult. Soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha vérzett a keze.
A nyolcéves Emilia mindenhová követni kezdte Juliánt. Apja halála óta komoly és bizalmatlan lett, de a fiú minden kérdésére úgy válaszolt, mintha egy felnőttel beszélne.
Mateo ötéves volt, és majdnem elhallgatott. Egyik éjjel elaludt Julián mellett az ajtóban. A férfi több mint egy órán át mozdulatlanul maradt, nehogy felébressze.
Mariana a konyhából figyelte őket a naplemente vöröses fényében.
Hónapok óta először úgy tűnt, a fia biztonságban érzi magát.
Valami fájdalmas és gyönyörű dolog nyílt meg benne.
Nem volt szabad nevet adnia neki.
A fenyegetés augusztus végén jelent meg egy fekete hintóban.
Don Ramiro Castañeda birtokolta a völgy szinte összes fontos kutát. Több mint 1000 szarvasmarhája volt, és szokása volt, hogy kisebb farmokat vásárolt, amikor gazdáik kétségbeesettek voltak.
Két fegyveres férfi kíséretében jött le.
– Mariana asszony, sajnálom, hogy ilyen nehéz körülmények között látom.
– Nem emlékszem, hogy elmondtam volna neki a feltételeimet.
Ramiro elmosolyodott.
– A szárazság sok történetet mesél. 4000 pesót ajánlok neked La Esperanzáért.
Kevesebb, mint a fele volt az értékének.
– Nem eladó.
– Egy kétgyermekes özvegy nem tudja eltartani ezt a helyet.
– Akkor érdekes lesz látni, ahogy megpróbálom.
A földbirtokos mosolya eltűnt.
– Az itatóvályúját ellátó patak először az én földemen szeli át. Az ügyvédeim úgy vélik, hogy Don Teodorónak soha nem volt érvényes joga ehhez a vízhez.
