Mariana a hőség ellenére is fázott.

– A nagyapám évtizedekig használta azt a patakot.

„Attól, hogy használsz valamit, még nem vagy a birtokod. Holnap eltorlaszolhatnám az utat. Be kellene perelned, és egy tárgyalás többe kerülne, mint ez a ranch.”

Julian Mariana mellett állt.

– Ez inkább fenyegetésnek hangzik, mint ajánlatnak.

– Bábu vagy. Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet.

– Nem vagyok a gyalogja.

Ramiro Marianára nézett.

– Gondold át alaposan. Egy anya büszkeségét gyakran a gyermekei éhségével fizetik meg.

Beszállt a hintóba és elhajtott.

Azon az estén Mariana bevallotta félelmét.

– Ha elzárjátok a vizet, 3 napon belül mindent elveszítünk.

– Don Teodoro minden egyes dokumentumot megőrizett – mondta Julian. – Biztosan van itt valami régi engedmény.

Hajnalig kutattak át fiókokat, bőröndöket és könyveket. Csak jelentéktelen nyugtákat találtak.

A harmadik napon a patak elállt.

Julián felfelé lovagolt a folyón, és felfedezte, hogy Ramiro emberei rönkökből és kövekből gátat építettek. A vizet a farmer legelőire terelték.

Az itatóvályú gyorsan lesüllyedt. Egy tehén kimerülten összeesett. Emilia a saját poharát nyújtotta az állatnak.

– Innod kell – mondta Mariana.

– Jobban szomjas.

Mariana átölelte a lányát, és elrejtette a könnyeit.

Azon az éjszakán lépteket hallottak a ház körül. Julián kiment a puskájával, de csak egy kötelet talált az ajtóról lógva, és egy cetlit:

„Az okos özvegyek tudják, mikor kell feladni.”

– Menj be a városba a gyerekekkel – kérte Julian. – Majd én gondoskodom a ranchról.

– Ha elmegyek, Ramiro azt fogja mondani, hogy elhagytam őt.

– Az árthat nekik.

– Már csinálja velünk is.

Hajnalban Mateo eltűnt.

Mariana nyitva találta a hátsó ajtót. A karámok felé rohant, és a nevét kiabálta.

Julian apró lábnyomokat fedezett fel, amelyek a szakadék felé vezettek. Követték őket egy elhagyatott fészerhez a patak közelében.

Ott találták meg a fiút, aki néhány hordó mögött rejtőzött. Előtte Ramiro egyik embere állt, aki egy rozsdás fémcsövet próbált kiragadni a kezéből.

Julian egyetlen ütéssel leterítette.

Mariana Mateo felé rohant.

– Mit csinálsz itt?

A fiú remegve nyújtotta át a tubust.

– Tegnap este hallottam, hogy anya azt mondja, hogy nagyapa papírokat rejteget. Emlékszem, hogy Miss Emiliával ezeket az istálló falában találtuk.

Ez volt az első hosszú mondat, amit apja halála óta kimondott.

Julián kinyitotta a csövet. Benne egy 1859-ből származó vízhasználati engedély volt, évtizedekkel korábbi, mint Ramiro bármelyik joga. A dokumentum állandó hozzáférést biztosított La Esperanzának a patakhoz.

Volt ott egy levél is Don Teodorótól, Marianának címezve.

„Talán soha nem fogod megbocsátani, hogy kiűztem apádat ebből a házból. Én sem bocsátottam meg magamnak. Feleségül akarta venni az anyádat, én pedig úgy hittem, hogy egy fiatal őslakos nő nem méltó a nevünkre. A büszkeségem miatt fiam nélkül maradtam, téged pedig nagyapa nélkül.”

Nem nagylelkűségből hagyom el nektek ezt a földet. Visszaadok nektek egy részét annak, amit a büszkeségem elvett tőletek.

Rád bízom a tanyát, de ha Julián Arriaga még itt van, hallgass rá. Amikor abbahagytam a fizetését, nálam maradt. Amikor a szarvasmarhák megbetegedtek, eladta a lovát, hogy gyógyszert vegyen. La Esperanza még mindig miatta létezik.

A föld a tiéd lesz. De az élet fele, ami rajta marad, azé az emberé lesz.”

Marianna felnézett.

– Eladta a lovát, és soha nem mondta el nekem.

– Az állat megdöglött volna, ha nem veszek gyógyszert.

– A nagyapám azt akarta, hogy társak legyünk.

Julian ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő.

Mielőtt többet mondhattak volna, több ló hangját hallották. Ramiro érkezett négy férfi és a körzeti rendőr kíséretében.

– Az a dokumentum Don Teodoro archívumához tartozik – mondta a földbirtokos. – A fiú lopta el.

– Az én telkemen volt elrejtve – felelte Mariana.

Ramiro kinyújtotta a kezét.

– Add ide nekem.

Mariana elrejtette az engedményt a ruhája alá.

-Nem.

Az egyik férfi megpróbált közelebb lépni. Julian felemelte a puskáját.

– Aki először megérinti a hölgyet, az nem fog elsétálni.

„Meghalnál egy olyan ranchért, ami soha nem lesz a tiéd?” – gúnyolódott Ramiro.

– Nem. Hajlandó vagyok megvédeni egy családot, amelynek nem kell hozzám tartoznia ahhoz, hogy számítson nekem.

Abban a pillanatban több lovas érkezett a faluból.

Elöl Manuel Paredes közjegyző haladt, szomszédai és két területi ügynök kíséretében. Emilia hátulról menekült, és egy öszvérre ült, hogy segítséget kérjen.

A közjegyző megvizsgálta az okmányt.

– A koncesszió hiteles. A Sonora kormányának pecsétjét viseli, és 6 évvel azelőtt jegyezték be, hogy Don Ramiro apja megvette első földjeit.

A rendőr a földbirtokosra nézett.

– Az engedély nélküli eltérítés elrendelése elkobzásnak minősül.

Ramiro megpróbálta tagadni az ügyet, de a férfi, akit Julián leütött, úgy döntött, beszél vele, hogy elkerülje a börtönt.

– Don Ramiro fizetett nekünk. Azt is elrendelte, hogy a kötelet hagyjuk az ajtó előtt, és hogy hozzák be a fiút, ha megtalálja a papírokat.

Mariana érezte, hogy összecsuklik a lába.

Julian a mellkasához ölelte Mateót.

Ramiro elvesztette a színét.

A tisztek embereivel együtt letartóztatták. A gátat még aznap eltávolították. Amikor a víz újra folyni kezdett, Emilia és Mateo úgy sétáltak mellette, mintha egy régi barátjukat kísérnék hazafelé.