Remegett a kezem. Tudtam Tomás adósságairól. Szinte mindent eladtunk, hogy kifizessük őket. De ezt a dokumentumot sosem láttam.

– Az aláírás nem az övé.

Federico hangosan felnevetett.

– Természetesen. És nem azért jöttél ide, hogy egy földbirtokos özvegyemberre vadássz.

Máté megjelent az ajtóban.

– Ne beszélj így anyámról!

– Menj a konyhába, kölyök!

Julian a tenyerével az asztalra csapott.

– Nem azért jössz a házamba, hogy sértegesd őket.

Ez volt az első alkalom, hogy azt mondta, hogy „az én házam”, mintha mindannyian a ház tagjai lennének.

Federico dühösen meredt rá.

„Apánk ezeket a földeket a családunkra hagyta. Ha feleségül veszed, a gyermekei öröklik azt, ami az enyém is.”

Ez volt az igazság. Nem az adósság volt a baj. A ranch volt a gond.

Másnap reggel Federico beváltotta a fenyegetését. A város főterén pletykákat kezdett terjeszteni, hogy rejtett adóssággal érkeztem, és hogy a gyerekeimet használom fel Julián elkényeztetésére. Egy kisvárosban a hazugságnak nincs szüksége bizonyítékra, ha előbb odaér.

A templomban két nő megállt mellettem. Csend lett a malomban, amikor beléptem. Mateo feltépett szájjal tért vissza a tojáskihordás után, mert egy másik gyerek „csaló fiának” nevezte.

Azon az estén úgy döntöttem, hogy elmegyek.

Nem azért, mert hittem Federicónak, hanem mert tudtam, mi az ára a hírnévromlásnak, és nem akartam, hogy a gyerekeim fizessenek helyettem.

Miközben a takarót hajtogatta, bejött Julian.

-Mit csinálsz?

– Amit az első naptól fogva tennem kellett volna.

-Nem.

– Nem fogom a házadat a testvéreddel háborúzni.

– A háború már itt volt, mielőtt megérkeztél.

Aztán elővette Ignacio atya még mindig összehajtogatott levelét egy fiókból. Végre elolvasta.

– A férjed egy szezont dolgozott vele, ugye?

-Igen.

– Holnap Saltillóba megyünk. Ha az adósság hamis, be fogjuk bizonyítani.

Federico megpróbálta megakadályozni. Azt mondta, hogy a ranch nem maradhat Julián nélkül közvetlenül a tűz után. Julián átadta a pajtakulcsokat egy munkásnak, és még csak nem is vitatkozott.

Kosarasan utaztunk a gyerekekkel. Saltillóban találtuk Ignacio atyát, egy idős írnokot, aki Tomás könyvelését vezette. Volt egy jegyzetfüzete, amelyben dátumozott fizetések szerepeltek.

Tomás valóban kért pénzt Federicótól, de az 80 peso volt, nem 600, és kifizette.

– Az általuk hozott dokumentumon az aláírás másolat – mondta a hivatalnok. – Nézd, hogy még ennek a régi nyugtának a tintafoltja is látszik rajta.

Dühöt éreztem, de félelmet is. Federico adósságot kovácsolt magához, csak hogy kirúgjon minket.

Amikor visszaértünk, újabb találatot találtunk.

A magtár nyitva volt, és 14 zsák hiányzott. Federico ragaszkodott hozzá, hogy valaki ellopta őket.

Egy Jacinto nevű mezőgazdasági munkás félrehívott minket.

–Láttam, ahogy Don Federico kivitte őket éjszaka, és eladta egy viescai kereskedőnek. Már hónapok óta csinálja.

Julián hallgatott.

A testvérek közötti verekedés a karám előtt tört ki.

– Apu rád bízta a felelősséget, nem a mindenség tulajdonosára! – kiáltotta Federico.

– És évek óta lopsz.

Federico rávetette magát. A porban fetrengtek, míg két munkás el nem választotta őket.

Azt hittem, Federico távozásával fog végződni. Tévedtem.

Klára még aznap éjjel eltűnt.

Az ágya üres volt. A hátsó ajtó nyitva. A rongybabája a kút mellett feküdt.

Úgy éreztem, mintha újra darabokra hullott volna a világ.

Julian megszervezte a keresést. Mateo némán sírt, és ismételgette, hogy neki kellett volna gondoskodnia róla.

Apró lábnyomokat találtunk a gyümölcsös közelében, és felnőtt csizmanyomokat, amelyek a régi elhagyatott kápolna felé vezettek a General Cepeda felé vezető úton.

Amikor megérkeztünk, hallottam, hogy Clara sír bent.

Mindenki más előtt beértem.

Federico ott volt.

Nem volt nála fegyver. Nem ütötte meg. De fogta a karját, miközben megpróbálta rávenni, hogy ismételjen meg valamit.

– Mondd meg anyádnak, hogy menjen el – mondta. – Mondd meg neki, hogy ha maradnak, a dolgok csak rosszabbak lesznek.

Julian egyetlen ütéssel elütötte.

Átöleltem a lányomat, miközben remegett.

A sarokba szorított Federico kiabálni kezdett, hogy nem akar bántani minket, csak megijeszteni akar.

„Lefejti a fejed!” – kiáltotta Juliánnak. „Az a nő egy Bibliával a kezében jelent meg, és máris elhitette veled, hogy Isten küldte őt!”

Julian lefagyott.

Én is.

Mert ekkor Clara, aki még mindig belém kapaszkodott, mondott valamit, amire egyikünk sem számított.

– Federico bácsi is kereste a Bibliát, anya. Kinyitotta, amikor te nem voltál ott, és kitépett belőle egy lapot.

Julian lassan a testvére felé fordult.

– Melyik lap?

Federico elsápadt.

És megértettem, hogy az az ember nem csak a föld elvesztésétől félt. Valamitől félt, ami a Bibliámban van megírva.

3. RÉSZ
Hajnal előtt visszatértünk a ranchra. Federicót két ranchmunkás vigyázta. Clara elaludt az ölemben, Mateo pedig le sem mozdult mellőlem.

Amint beléptünk, azonnal elmentem a Bibliáért.

Kinyitottam a konyhaasztalon, és egyesével átfutottam az oldalakat. A vége felé hiányzott egy lap. Nem az evangéliumokból vagy a zsoltárokból való oldal volt. A családi feljegyzési könyv része volt, amelyet több generáció használt a születések, házasságkötések és halálesetek feljegyzésére.

Számomra a Biblia Tamás miatt volt fontos, aki Ézsaiás könyvében aláhúzta: „Újat cselekszem; utat készítek a pusztában.”

Julian odalépett, és megérintette a borító bőrét.

– Anyukámnak is volt egy ilyen Bibliája.