Azt hittem, valami hasonlóról beszél.

– Talán mégsem. Az ott.

Ránéztem.

Édesanyja, Adela, meghalt, amikor még gyerek volt. Apja, a gyásztól lesújtva, egy utazó papnak adta a Bibliát. Julián emlékezett a gerincre vésett virágokra és az egyik sarkán lévő égésnyomra.

A Bibliámban mindkettő benne volt.

Borzongást éreztem.

Ellenőriztük a nyilvántartást. Az előző oldalakon Adela Salcedo név szerepelt, szinte kifakult tintával írva. Aztán voltak más nevek is, amelyeket nem ismertünk fel. Évtizedekkel később Tomás családja is felbukkant.

Ugyanaz a könyv volt.

Federico furcsa kétségbeeséssel kezdett nevetni.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Mit csináltál? – kérdezte Julian.

– Semmi fontos.

Clara, ébredj már – mutatott a kabátja belső zsebére.

– Oda tette.

Federico megpróbált elmenni, de Jacinto elállta az ajtót. Julián elővette az összehajtott papírt.

Ez egy 24 évvel korábban Julián apjától származó üzenet volt. Azt állította, hogy Adela halála után a tanyától délre fekvő, forrással ellátott földdarabot ideiglenesen egy unokatestvérnek adtak át egy adósság fejében, de a földdarab a család törvényes gyermekeire száll, amint nagykorúvá válnak. Két név szerepelt benne: Julián és Federico.

Nem értettem, miért ijesztette meg ez ennyire Federicót, amíg Julián el nem olvasta az utolsó sort.

A dokumentum kimondta, hogy a szalag bármilyen eladásához mindkét testvér aláírása szükséges.

Julián felnézett.

– Eladtad a rugót.

Federico nem válaszolt.

Jacinto, igen.

– Egy évvel ezelőtt néhány férfi jött oda méréseket végezni. Don Federico azt mondta, hogy ez az ő dolga.

A forrás egy kis öntözőcsatornát táplált, amely a szomszédos földek egy részét öntözte. Száraz években egy vagyont ért.

A következő napokban minden kiderült. Federico meghamisította Julián aláírását, és eladta a vízjogokat egy földbirtokosnak. Hogy eltüntesse a nyomait, magokat, állatokat és szerszámokat lopott. Amikor meglátott, hogy megérkezem a Bibliával, felismerte a borítót, és attól tartott, hogy a hiányzó feljegyzés még mindig benne van. Ezért gyártotta az adósságot, terjesztette a pletykákat, és végül Clarát használta fel arra, hogy megijesszen.

Julián elvitte a bizonyítékokat a bíróhoz és a közjegyzőhöz Parrasban. A víz eladását érvénytelenítették, és Federicónak felelnie kellett a hamisításért, a lopásokért és azért, mert Clarát fogva tartotta, hogy megfélemlítsen.

Azután, hogy elvitték, aznap este Juliant egyedül találtam a folyosón ülve.

Nem tűnt megkönnyebbültnek.

– A bátyám volt – mondta.

Leültem mellé.

– És Klára a lányom.

-Tudom.

–Szerethetsz valakit, és mégis megakadályozhatod, hogy továbbra is ártson.

Julian eltakarta az arcát a kezével.

–Miután Leonor és a baba meghalt, azt hittem, hogy a legrosszabb, ami csak történhet velem, már megtörtént. Aztán már szinte mindenben nem hittem. Istenben. A családomban. Magamban.

Elővettem a Bibliát.

– Doña Remedios elmondta, mit kértél.

Nem nézett rám.

– Szörnyű imádság volt.

– Kétségbeesett imádság volt.

– Azt mondtam neki, hogy küldjön nekem egy töretlen hitű feleséget. Mintha létezne ilyen nő.

Fél szívvel nevettem.

– Akkor Isten rossz nőt választott.

Julian végre rám nézett.

-Nem.

„Valóban megtört a hitem, Julián. Vannak éjszakák, amikor megszokásból imádkozom. Vannak napok, amikor csak azért megyek tovább, mert Mateo és Clara figyelnek. Amikor eltemettem Tomást, heteken át dühös voltam Istenre.”

– És mégis beszélsz vele.

–Néha az is egy módja annak, hogy ne menj el, ha dühösen beszélgetsz valakivel.

Lehajtotta a fejét.

– Amikor megérkeztél, azt hittem, viccnek szánlak. Egy özvegy, két gyerek, egy Biblia… túl sok volt a válasz, és túl fájdalmas volt elfogadni.

– Én sem azért jöttem ide, hogy férjet keressek.

-Tudom.

Némák maradtunk.

Aztán mondott valamit, ami jobban megváltoztatta az életemet, mint bármilyen kedves kijelentés.

„Nem akarom, hogy azért maradj, mert jobban főzöl nálam, vagy mert Mateo segít nekem, vagy mert Clara telepakolja a kalapomat virággal. Azért akarom, hogy maradj, mert ez a ház abban a pillanatban megszűnt sírboltnak tűnni, hogy beköltöztetek.”

Féltem.

Ez a félelem nem tűnt el. Csak megtanult a megszokott dolgok mögé bújni.

Hetekig minden lenyugodott. Julián visszament Massachusettsbe. Mateo követte őt a farmon, Clara pedig a karjaiba menekült, amikor rémálmai voltak.

És amikor minden kezdett családiassá válni, úgy döntöttem, hogy el kell mennem.

Túlélte az egyik otthon elvesztését. Nem akart elveszíteni egy másikat sem.

Egyik reggel kivittem a kocsinkat a fészerből, és elkezdtem megkötni a takarót.

Julian ott talált rám.

-Mit csinálsz?

– Még a hónap vége előtt elutazunk.

Az arca megváltozott.

-Mert?

–Mert a ranch még mindig a tiéd. Mert az érzéseid megváltozhatnak. Mert egy nap talán eszedbe jut, hogy Mateónak és Clarának nem a te vezetékneved van. Mert nem kérhetem tőlük, hogy ott gyökerezzenek meg, ahol minden egy minket még mindig szerető férfitól függ.

Nem vitatkozott. Azt hittem, el fog engedni.

Aztán odajött hozzám, elvette a kötelet, amivel a poggyászt kötöttem, és leejtette.

– Egy dologban igazad van.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

– Nem fogom kérni, hogy a hangulatomtól függően élj.

Elővett egy bélyegzett papírt a zsebéből.

– Tegnap voltam a közjegyzőnél. Jogilag leválasztottam a ház egy részét, a gyümölcsöst és egy telket, hogy ha úgy döntesz, hogy maradsz, és valami történik velem, senki ne viheti el innen a gyerekeidet.

Ránéztem, nem értettem.