1. RÉSZ

– A lányom 30 éves, és még mindig egyedül van.

Ezen a ponton hálásnak kellene lennie, hogy egy olyan férfi, mint Martín, felfigyelt rá.

Adela Morales több vendég előtt mondta ezt, anélkül, hogy látta volna Albát, aki két lépéssel arrébb állt.

Egy nagynéni lesütötte a tekintetét.

Alba megszokásból elmosolyodott, bár gyomrában megaláztatást érzett.

Az anyja évekig működési zavarként kezelte az egyedülálló státuszát.

De Lucia, a húga közelgő esküvőjét ünnepelték, és ennek a kínos helyzetnek közönsége is volt.

A Marbella közelében található Ferraro birtok zsúfolásig megtelt vendégekkel.

Két nap volt hátra a 25 éves Lucía feleségéig Nico Ferraróhoz, egy kedves férfihoz, akinek mindig sikerült megnevettetnie.

Alba segíteni jött.

Antik lámpák restaurálására műhelyt vezetett Malagában.

Szerette a munkáját, és büszke volt az önállóságára.

Amit nem tudott megjavítani, az az volt, ahogyan az anyja a görbületeit akadálynak tekintette a szerelem megtalálásában.

Martín Valdés, a 43 éves özvegyember, akit Adela kiválasztott, láthatóan ugyanolyan kellemetlenül érezte magát a célzások miatt, mint Adela.

– Anya, Martín egy esküvőre jött, nem egy interjúra, hogy a férjem legyen – suttogta Alba.

– Csak látni akarlak valakivel.

– És én akarom eldönteni, hogy ki kísérjen el.

Adela elment megkeresni az üzletembert.

Alba meglátta anyját közeledni, és elszaladt egy folyosón.

Lépteit hallva bemászott egy padlóig érő terítővel letakart asztal alá.

Nem volt egyedül.

Egy hatalmas, fehér inget viselő, tetovált alkarú férfi foglalta el szinte az egész teret.

Egy fél csirkés szendvicset tartott a kezében, és rendkívül nyugodt szürke szemekkel figyelte a lányt.

– Vigyázz a térdedre!

– Ez az én privát étkezőm – mormolta.

– Mindig a bútorok alatt vacsorázol?

– Csak akkor, ha nincs szükségem senkire, hogy megtaláljon. Ki elől menekülsz?

– Az anyámtól.

Az idegen félretolta az egyik lábát, és felajánlotta neki a szendvics felét.

-Akkor egy oldalon állunk.

Én is menekülök az enyém elől.

Alba zavartan elfogadta az ételt.

Felettük két nő lépett be, akik úgy beszéltek a gyermekeikről, mintha azok kiosztásra váró ingatlanok lennének.

Az egyik Adela volt.

A másik, Teresa Ferraro.

– Rocco nem bírja folyton Biancát figyelmen kívül hagyni – panaszkodott Teresa.

Ez a szövetség mindkét család számára előnyös.

Alba abbahagyta a rágást.

A 39 éves Rocco Ferraro egy rettegett klánt vezetett, amely szállítmányozási és biztonsági cégekkel működött együtt a Costa del Solon.

Nevét bűnügyi ügyekkel kapcsolatos pletykák övezték.

Ránézett az idegenre.

-Egyszerűen nem lehet.

Kissé felvonta a szemöldökét.

– Inkább maradok a szendvicsember.

Abban a pillanatban felemelték az asztalterítőt.

Egy görbe orrú testőr fedezte fel őket a földön, és pislogás nélkül megkérdezte:

– Főnök, kérjek még egy adagot, vagy foglaljam le az asztalt két főre?

Alba hangosan felnevetett, de távozáskor két kártyát látott egy konzolon: „Rocco Ferraro és Bianca Rinaldi”.

Családi bejelentés.

A feltételezett vőlegények közül senki sem tudta, hogy az anyjuk előkészítette a hírt.

2. RÉSZ
Másnap reggel Alba a belső udvaron találta Roccót, amint a kártyákat nézegette, amiket egy alkalmazott az utasítására vett ki.

Előző este még az asztal alatt nevetett; most olyan ember arca volt, aki hozzászokott, hogy tökéletesen bemutatott dokumentumokban is árulásokat fedezzen fel.

– Bianca sem tudta – magyarázta –.

Beleszeretett egy valenciai zenetanárba.

Az anyja szerint katasztrófa, mert nincs pénze.

– És a tiéd is ezt egy lehetőségnek tekinti, mert túl sok van belőle.

Rocco halványan elmosolyodott.

Ezután megerősítette, hogy beszélt Teresával, és hogy nem lesz bejelentés.

Alba hinni akart benne.

A problémák azonban abban a házban még nem értek véget.

A menyegzői terem díszítésére Alba 12 citromfát rendelt nagy cserepekben.

Rocco bárkivel való konzultáció nélkül jóváhagyta a tervet.

Amikor a fák megérkeztek, az ágak eltakarták az ablakokat, és elrejtették a menyasszony és a vőlegény asztalát.

Lucia mozdulatlanul állt az ajtóban.

–Csak sárga rózsákat kértem és teret, hogy beszélhessek az emberekkel.

Alba érezte, hogy elpirul az arca.

Annyira elfoglalt volt azzal, hogy bebizonyítsa, képes egy látványos ünnepséget megszervezni, hogy elfelejtette meghallgatni a nővérét.

-Igazad van.

Sajnálom.

Rocco megparancsolta, hogy a citromfákat vigyék ki a tornácra.

Nem kifogás, nem érv.

Aztán elkísérte Albát a virágboltba, hogy korrigálja a rendelést.

Ragaszkodott hozzá, hogy az apja régi kabrióját használja Rocco páncélozott terepjárója helyett.

Több percbe telt, mire megigazította hosszú lábait, és ugyanennyibe, hogy megértse a sebességváltás temperamentumát.

– Úgy nézel ki, mintha a kuplunggal alkudoznál – gúnyolódott Alba.

—A kuplung nyer.

A virágboltban Rocco türelmesen meghallgatta a tulajdonos utasításait, és beleegyezett, hogy kifizeti a módosításokat.

Visszafelé Alba mesélt neki a színházakról, amelyek lámpáit restaurálta, a repedt darabokról, és arról, hogyan tud egy régi márka történetet mesélni.

„Nem mindenkinek, aki szenvedett, el kell rejtenie a sebeit” – mondta.

Rocco oldalra pillantott a szemöldökén átívelő kis jelre.

Nem válaszolt, de Alba tudta, hogy megértette.

Azon az estén, vacsora közben egy rokon megjegyezte, hogy lehetetlen magánéletet teremteni azon a birtokon.

Alba emlékezett a szendvicsre, és megpróbálva megnevettetni az embereket, elmesélt egy történetet egy nagyon fontos úriemberről, aki végül egy asztal alatt vacsorázott.

Mindenki nevetett a viccen.

Nem vallotta be, hogy ő is ott járt.