– Renata elfogadta, hogy Veronika az?

– Igen. Nem ártatlan. Tetszett neki az ötlet. De nem ő kezdte ezt.

24-én reggel tizennégy üzenetre ébredtem. Mauricio a „szállás nélkül hagytatok minket”-től a „Renata sír”-ig, majd a „Remélem, elégedett vagy”-ig jutott.

Nem voltam.

Renata dél előtt hívott.

– Tényleg mindent lemondtál?

– Amit fizettem.

– Ez nem a pénzről szól.

–Pontosan. Ha pénzről lett volna szó, apád már az elején fizetett volna.

Néma maradt.

– Csak anyukámmal akartam karácsonyozni.

– Nem az a probléma, hogy látni akarod.

– Mindig megteszel dolgokat mindenkiért, és olyan, mintha örökké hálásak lennénk neked.

Fájt, mert arra kényszerített, hogy megkérdezzem magamtól, vajon valaha is használtam-e a nagylelkűségemet arra, hogy úgy érezzem, tartozom valahova.

– Nem a múltért foglak számon kérni. Egyszerűen nem fogom ezt finanszírozni.

A hangja megkeményedett.

– Ezért nem leszel soha az anyám.

– Soha nem kértem, hogy az legyél.

Letettem a telefont és mégis sírtam.

24-én délután lementem a szálloda éttermébe. Voltak ott egyforma pizsamás gyerekek, ajándékokat cipelő nagyszülők és apróságokon veszekvő párok. Minden annyira normálisnak tűnt, hogy még jobban fájt.

A nővérem, Teresa, felhívott, és miután meghallgatott, megkérdezte:

– Nem tudnál karácsony utánig várni a lemondással?

– Már karácsony előtt kizártak.

– Nem azt mondom, hogy Mauriciónak igaza van. Csak attól tartok, hogy dühből hozol döntéseket.

Zavart, hogy ezt mondta, de azt is megértettem, hogy igaza van. A határok felállítása nem adott jogot az impulzív cselekedetekre. Ezért, amikor megláttam a szabályzattal kapcsolatos problémát, abbahagytam a megosztott kifizetéseket.

Később ellenőriztem a számláimat, és rájöttem, hogy azzal, hogy eltávolítottam a kártyámat néhány személyes költségről, majdnem érvénytelenítettem egy biztosítást, amely Mauricio autóját is fedezte. Nem járt le, de megértettem, hogy bajba kerülhetek, ha továbbra is dühös maradok.

Beírtam a telefonomon:

„Ügyvéd úr. Ne mozdítson semmi mást.”

26-án visszatértem Guadalajarába. Kinyitottam az irattartó szekrényt, és átnéztem az elmúlt négy év bankszámlakivonatait. Nem találtam semmi illegálisat. Valami hétköznapibbat találtam: átutalásokat, nyugtákat és kifizetéseket, amelyeknek a visszatérítését Mauricio megígérte.

Nyolcezer peso.

Tizenötezer.

Huszonhatezer.

A teljes mennyiség kevésbé számított, mint a minta: az „átmeneti” azt jelentette, hogy Claudia végül elnyelte.

Másnap felkerestem Mariana Salcedót, egy családjogi ügyvédet. Megmutattam neki a képernyőképeket, a foglalási és lemondási e-maileket, valamint számos bankszámlakivonatot.

„Ne ürítsd ki a számlákat, ne mondj fel közös kötelezettségeket, és ne cserélj zárat dühből” – mondta nekem. „Őrizd meg a dokumentumokat, és hideg fejjel dönts.”

Ezt tettem én is.

Mauricio aznap délután tért vissza.

– Micsoda műsort csináltál!

A konyhában voltam.

-Leül.

Veronikával semmi sem történt.

–Különös, hogy olyasmivel kezded, amit nem kérdeztem. Ki hívta meg?

– Renata szerette az anyját.

– Ki hívta őt?

Végül így válaszolt:

-Azok.

– Miért mondtad, hogy Renata úgy döntött, hogy nem szabad elmennem?

– Nem pont ezt mondtam.

– Azt írtad nekem, hogy az „igazi anyádra” vágysz.

Elfordította a tekintetét.

-Próbáltam megbizonyosodni róla, hogy mindenki jól van.

– Megpróbáltad elkerülni, hogy bárki panaszkodjon rád.

Megkérdeztem tőle, mit mondott Veronikának a házasságunkról.

– Hogy rosszul csináltuk.

– Voltunk azok?

December 23-a előtt azt mondtam volna, hogy normális problémáink vannak. Nincs is jobb egy szakításnál.

Mauricio lehalkította a hangját.

– Mondtam neki, hogy talán egy kis távolságra lenne szükségünk.

– És mikor tervezted elmondani?

Nem válaszolt.

Aztán megszólalt a csengő.

Veronica kabátban és telefonnal a kezében jött be.

–Azt mondtad, hogy Claudia tudta, hogy gyakorlatilag különváltatok.

Mauricio felkelt.

– Nem ezt mondtam.

– Azt is mondtad, hogy beleegyezett, hogy elengedjen Mazamitlába.

Ránéztem.

Kerülte a tekintetemet.

Veronica megnyitott néhány üzenetet.

– És karácsony óta azt mondod a családodnak, hogy Claudia mindent lemondott a féltékenység és az idegösszeomlása miatt.

Mauricio megpróbálta félbeszakítani.

– Túlzásba viszed.

– Megkaptam az üzeneteidet.

Aztán megértettem a módszerét. Nem egyetlen nagy hazugságot eszelt ki. Több aprót is kitalált, minden egyes embernek egyet, abban bízva, hogy soha nem fogjuk összehasonlítani a verziókat.

Veronika eltette a mobilját.

– Renata holnap vacsorát szervez. Mauricio azt mondja, hogy „mindent ki fog takarítani” ott.

Felvettem a csészémet.

– Tökéletes. Én is megyek.

Mauricio felnézett.

Amióta minden elkezdődött, most először tűnt már idegesítőnek.

Ijedtnek tűnt.

3. RÉSZ
Majdnem lemaradtam vacsoráról.

Kimerítő érzés volt Mauricio családja előtt ülni kinyomtatott képernyőképekkel, mintha be kellene bizonyítanom, hogy alapvető tiszteletet érdemlek. De az otthonmaradás azt jelentette, hogy hagytam, hogy elmesélje a történetének még egy verzióját.

Hat órakor érkeztem Renata házához a pácolt csirkecombbal, amit a faházba vettem.

Kinyitotta.

– Eljöttél.

– Diego hívott meg.

Mauricio már ott volt. Verónica, Ernesto – Mauricio testvére – és a felesége, Laura is.

Negyven percig úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Diego felszeletelte a húst. Renata megmelegítette a krumplipürét. Ernesto a fociról beszélt. Mauricio úgy cseveg, mintha az előző hét csak az időjárás okozta félreértés lett volna.

Amíg Ernesto meg nem mondta:

– Nos, legalább most már mindannyian otthon vagyunk.

Mauricio letette a villáját.

– Szerintem fontos tisztázni néhány dolgot.

Várjon.

„Ami Mazamitlában történt, kicsúszott a kezünkből” – mondta. „Claudiát megbántotta a tervek változása, ezt megértem. De az, hogy lemondtuk az utat, amikor már úton voltunk, érzelmi reakció volt.”