Két perc alatt sikerült úgy beállítani magát, mint egy értelmes férfit, aki két érzékeny nő között csapdába esett.

Amikor vége lett, kivettem három papírlapot a táskámból.

– Három kérdésem lenne.

– Klaudia, ez nem bíróság.

– Akkor válaszolj gyorsan. Először is: Renata kért meg, hogy hívd meg Veronikát?

– Szerette az anyját.

– Én ezt nem kérdeztem.

Renáta megszólalt.

– Nem. Nem kértem rá.

Mauricio felé fordult.

– Renáta…

–Azt mondtam, hiányoztak a régmúlt karácsonyok. Azt mondtad, hogy anya eljöhet.

Senki sem nyúlt az evőeszközökhöz.

– Másodszor: Elmondtad Veronikának, hogy gyakorlatilag vége a házasságunknak?

– Mondtam neki, hogy nehézségeink vannak.

Veronika kinyitotta a telefonját.

– Azt írtad nekem: „Claudiával gyakorlatilag külön élünk.”

Ernesto összevonta a szemöldökét.

– Ezt te mondtad?

– Ez egy rossz megfogalmazás volt.

Veronica szárazon felnevetett.

– Tizenhat évig voltam feleségül. Tudom, mi a különbség egy rossz mondat és egy hasznos hazugság között.

—Harmadszor — mondtam —: Biztosítottad őt arról, hogy nem mondom le a faházfoglalást, mert már kifizettem?

Mauricio nem válaszolt.

Felé pöccintettem a képernyőképet.

Diego hozzátette:

– Azt is mondtad Renatának, hogy Claudia nem fog nagy ügyet csinálni a pénzből.

Renáta felemelte a fejét.

– Ezt te mondtad?

– Csak azt a karácsonyt próbáltam megadni neked, amilyet szeretnél.

–Látni akartam anyámat. Nem kértelek arra, hogy kirúgd Claudiát.

– Nem én futtattam őt.

Ránéztem.

– Azt mondtad, ne menjek el.

– Mert azt gondoltam, kínos lesz.

– Kinek?

Nem érkezett válasz.

Renata szeme könnyes lett.

– Miért nem hívtál fel, amikor megtudtad, hogy meghívta anyámat?

Gondolkodtam, mielőtt válaszoltam.

– Mert harminc éves vagy. Nem kellene meggyőznöm téged arról, hogy kegyetlenség volt kizárni egy általam fizetett utazásból.

– Azt hittem, apa már beszélt veled.

-Tudom.

–Akkor azt hittem, azért vagy mérges, mert anyám elmegy.

– Anyád sosem volt a probléma.

Veronika rám nézett.

– Az nem sért, hogy vele akarod tölteni a karácsonyt – folytattam. – Az fájt, hogy elfogadtad, hogy el kell tűnnöm ahhoz, hogy ez megtörténjen.

Renata letörölt egy könnycseppet.

– Mondhattam volna nemet.

-Igen.

– És nem is tettem.

Ez az őszinteség többet ért bármilyen kifogásnál.

Mauricio eltolta a széket.

– Szóval most mindenki ellenem van.

– Nem. Mindenkinek más történetet meséltél. Egyszerűen csak hagytam, hogy egy szobában legyünk.

– Karácsonyra fogásokat hoztál.

– Mert napok óta mondogatod, hogy idegösszeomlásom volt.

– Lemondtál egy egész utazást!

– Miután kirúgtál az útról, lemondtam a befizetett összeget.

– Huszonkétezer pesót vesztettél egyetlen pont megszerzéséért.

– Elvesztettem őket, mert fogadni mernélek, hogy inkább fizetnék tovább, mint hogy kellemetlenséget okozzak neked.

Néma maradt.

Lélegzett.

–Beszéltem egy ügyvéddel. Be fogom nyújtani a válókeresetet.

Mauricio úgy nézett rám, mintha most értette volna meg a helyzet súlyosságát.

– Egy faházért?

– Ha még mindig azt hiszed, hogy ez egy faházról szól, nem tudom jobban elmagyarázni.

Felállt.

– Szóval kirúgsz a házból?

– Nem. Mariana azt mondta, ne hozzak impulzív döntéseket a vagyonnal vagy a számlákkal kapcsolatban. Ezt jogi úton fogom kezelni.

Veronika keresztbe fonta a karját.

– És ne gyere a házamba se.

Diego elfojtott egy mosolyt.

Én nem.

Megköszöntem Renatának a vacsorát, és a desszert előtt elmentem.

Annyira remegett a kezem az autóban, hogy egy darabig tartott, mire beindítottam a motort.

Nyolc év nem tűnik el csak azért, mert egy beszélgetés jól sikerül.

Nyolc év reggelik, bevásárlóutak, viták a légkondicionálásról. Nyolc év annak a kérdése, hogy Mauricio melyik térde fáj, ha változik az időjárás, melyik kávét szereti jobban, melyik filmeket nézi meg újra és újra. Emlékeztem arra a férfira is, aki egyszer egy órát vezetett az esőben, hogy segítsen anyámnak egy véreres szemmel.

Ezek a dolgok valóságosak voltak.

Mielőtt vezetni tudtam volna, sírtam.

Az igazadnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy boldog legyél.

A válás hét hónapig tartott. Nem voltak rejtett milliók vagy titkos vagyon. Volt egy ház, amit a házasság alatt szereztek, két autó, megtakarítások, hitelkártyák és egy személyi kölcsön, amit felújításra használtak fel.

Mariana egyértelmű volt.

– Nem fogsz minden fillért visszakapni, amit a családba fektettél.

-Tudom.

-Igazán?

Nem válaszoltam.

Évekig láthatatlanul könyvelte Renata felújításait, az esküvője egy részét, az utazásokat, az ajándékokat, a szolgáltatásokat. Nem azért, mert azonnali megtérítést követelt, hanem mert Mauricio mindig azt mondta, hogy később kárpótolja.

El kellett fogadnom, hogy sok döntést már nem lehet visszavonni.

Egyik délután Marianna ezt mondta nekem:

—Ne próbáld meg a régi döntéseidet új eredménnyel felruházni.

Leírtam a kifejezést.

Mauricio nem került az utcára, és én sem tartottam meg mindent. Megegyeztünk. Kibérelt egy lakást, amíg mi elintéztük a dolgok anyagi részét. Voltak e-mailek, bankszámlakivonatok, aláírások, és egy értelmetlen vita egy tévé miatt, amit egyikünk sem akart igazán.

Így ért véget a házasságom: nem drámai zenével, hanem papírmunkával.

A vasárnapok voltak a nehezek.

Mauricio szörnyű palacsintákat sütött. Az első mindig nyers maradt, mert nem várta meg, amíg a serpenyő felmelegszik.

– Megint nem jött össze neked – mondtam.

– Meg tudod csinálni.

Soha nem tette.