– Elolvastam, amit mutatott. Voltak rajta fülek, ahol alá kellett volna írnom. Egy nő bement a házba, hogy ellenőrizze a személyazonosságomat és ellenőrizzen néhány aláírást.

– Azt mondták önnek, hogy több mint hárommilliós kölcsönt engedélyez?

A válasz azonnal jött.

-Nem.

– Hallottál már az Altamira Commercial Developmentsről?

-Soha.

Éreztem, hogy a padló mozog, anélkül, hogy valójában mozdult volna.

– Laura, mit tett a fiam?

— Még nem tudom.

Terézia hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Akkor tájékozódj, mielőtt megkérdezed tőle.

Felhívtam a barátnőmet, Veronica Salgadót, aki húsz éve családjogi ügyvéd.

Negyven perc múlva visszahívott.

Mindent elmagyaráztam neki.

– Megvannak az eredeti példányok?

-Igen.

– Ne írj róluk. Ne dobj ki semmit. Ne vedd fel a kapcsolatot a levélben szereplő személlyel. És ne használd a kulcsot.

– Azt sem tudom, mit nyit.

– Tökéletes. Még most sem tudja.

Mély lélegzetet vettem.

– Gondolod, hogy Arturo csalást követett el?

„Azt hiszem, vannak olyan dokumentumaid, amelyeket nem értesz teljesen, egy tranzakció, amelynek anyósod tagadja, hogy tudatosan engedélyezte volna, és egy jegyzet, amely szerint csak később derítsd ki. Ez elég ahhoz, hogy aggódj, de nem elég ahhoz, hogy elhamarkodott következtetéseket vonj le, mielőtt átnéznéd őket.”

Megkért, hogy rekonstruáljam az elmúlt heteket.

Aztán visszatértek a rövid beszélgetések.

Arturo azt kérdezi, hol van az ingatlanadó-számla.

Arturo megkérdezi, mennyi éves bónuszt kaptam.

Arturo kommentálja, egy este ugyanabból a karosszékből:

–Anyukám anélkül ír alá dolgokat, hogy rendesen elolvasná őket.

Bosszús voltam.

– Hetvennyolc éves, nem hét.

Azt válaszolta:

– Nem azt mondtam, hogy buta. Azt mondtam, hogy túlságosan bízik másokban.

Abban a pillanatban ez nem tűnt fontosnak számomra.

Most ez a szó kísértett.

Bizalom.

Este hét órakor Arturo felhívott.

-Szia gyönyörűm.

Nyugodtnak tűnt.

-Helló.

– Hogy van az anyukám?

Megnéztem a borítékot.

-JÓ.

– Mondott neked valamit?

Ujjaim összezárultak a telefon körül.

– Miről?

Nagyon rövid szünet következett.

– Semmi. Én kérdeztem.

Nem szálltam szembe vele.

Még nem.

Tizenöt perckor Teresa újra felhívott.

Ezúttal remegett a hangja.

—Laura.

Felálltam.

-Mi történt?

–Beszéltem azzal a pénzintézettel, amelynek címe szerepel a papírjaim között talált másolaton.

Várjon.

– Műtét van folyamatban a házammal kapcsolatban.

Lehunytam a szemem.

— Mikor lesz az?

-Péntek.

Ugyanaz a szó, mint a jegyzetben.

Teresa megkönnyebbülten felsóhajtott a túloldalon.

– Azt mondták, hogy a végső stádiumban van.

Aztán hozzátette olyan határozott hangon, hogy jobban megrémített, mintha kiabált volna:

– Laura, én sosem kértem azt a pénzt.

És abban a pillanatban felhagytam a férjemet megvédő magyarázat keresésével.

2. RÉSZ
Másnap reggel Veronica két kávéval, egy mappával és olyan arckifejezéssel érkezett hozzám, amilyet soha nem szeretne látni egy olyan ügyvéden, aki egyben a barátja is.

– Először egyél valamit.

-Nem vagyok éhes.

– Ez nem kérdés volt.

Letett egy kagylót az asztalra, és kinyitotta a mappát.

Áttekintettem az Altamira Commercial Developments-ről szóló nyilvános információkat.

Arturo-t partnerként tüntették fel Rodrigo Vélezzel, egykori egyetemi évfolyamtársával együtt.

Ismertem Rodrigót.

Vacsorákra jött.

Néztem meccseket Arturoval.

Ő volt az a tipikus ember, aki félévente megkapta „az évszázad lehetőségét”.

– Arturo a partnered?

-Igen.

– Soha nem mondta el nekem.

– Ez már eleve házassági probléma. Most meg kell értenünk a pénzügyit is.

A cég egy kis kereskedelmi épületet vásárolt a Del Valle negyedben. Azt tervezték, hogy felújítják, két lakást bérbe adnak, majd refinanszírozzák a hitelt.

A költségvetés az egekbe szökött.

Villanyszerelés.

Nedvesség.

Szerkezeti megerősítés.

Egy bérlő visszalépett.

A projekt elkezdte felemészteni a pénzt.

– Ezekből a papírokból – mondta Veronica – úgy tűnik, hogy először a saját tőkéjüket fektették be, majd elkezdtek likviditást keresni.

Teresa számára mutatott rá.

– És anyósod háza jelent meg következő forrásként.

– És a miénk?

Veronica megérintette az ujjával a lapot, ahol a címünk szerepelt.

– Későbbi lehetőségként.

Ez jobban fájt, mint amire számítottam.

Az eszközeink Excel táblázattá alakultak anélkül, hogy velem beszéltek volna.

Megnéztem a közös fiókjainkat.

Nem voltak nagy kivonások.

Jelzálog, közüzemi díjak, szokásos költségek.

Arturo azonban mindig külön kezelte a jutalékait és bizonyos változó jövedelmét.

Korábban ez nekem autonómiának tűnt.

Most már nem tudtam, mit jelent.

Teresa dél körül érkezett meg süteményekkel és egy zacskó gyümölccsel.

– Ha már biztosan kiderül, hogy a fiam megőrült, legalább nem akarom üres gyomorral csinálni.

Veronika majdnem elmosolyodott.

Egy órán át pontos kérdéseket tett fel neki.

Teresa megerősítette, hogy Arturo körülbelül hat héttel korábban hozott magával egy színes fülekkel ellátott mappát.

Azt mondta neki, hogy “frissíti a hatásköreit”, hogy segítsen neki banki, biztosítási és hagyatéki ügyekben, ha valaha is képtelen lenne rá.

A később érkező nő igazolta személyazonosságát és aláírta az aláírásait.

– Említett valaki kölcsönt?

-Nem.

– Befektetés?

-Nem.

– Altamira?

-Soha.

Teresa a kezét az asztalra tette.

– Ha a fiam azt hitte, hogy jelzáloggal akarom terhelni a házamat, miért nem mondta meg, hogy jelzáloggal terheli meg a házamat?

Senki sem válaszolt.

Ugyanazon a napon felvette a kapcsolatot az ügyvéddel, aki az apósom hagyatékát kezelte.

Másolatokat kért, és hivatalos kifogást nyújtott be a pénzintézethez, megkérdőjelezve a felhasznált hatáskörök terjedelmét, és kijelentve, hogy Teresa nem ismerte el a finanszírozást megalapozott döntésnek.