3. RÉSZ
Fernanda válaszolt elsőként.
– Neked is üdv, apa.
Arturo Teresára nézett.
– Felhívtad őket?
-Igen.
-Ez köztünk maradt.
Az anyósom nem emelte fel a hangját.
– Ez már nem csak köztünk szólt, amikor úgy döntöttél, hogy a családi vagyont úgy használod, mintha kizárólag a tiéd lenne.
Arturo egy bútordarabon hagyta a kulcsokat.
– Nem fogok itt ülni, mintha tárgyalás lenne.
– Senki sem beszélt tárgyalásról – válaszoltam.
– Már ügyvédeket is bevontál.
– Édesanyádnak ügyvédre volt szüksége, mert volt egy tranzakció a házával kapcsolatban, amit nem ismert fel.
Összeszorította az állkapcsát.
Teresa egy székre mutatott.
-Leül.
És meg is tette.
Annak ellenére, hogy ötvenöt éves volt, három évtizedet töltött szerződések tárgyalásával, és rendelkezett azzal a magabiztossággal, amivel mindig betöltött bármilyen szobát, még mindig Teresa fia volt.
Néhány másodpercnyi csend következett.
Végül megszólalt.
–Altamira rosszul járt.
Fernanda összevonta a szemöldökét.
– Mi az az Altamira?
Arturo megkönnyebbülten felsóhajtott.
— Egy befektetés.
-A tiéd?
– Az enyém és Rodrigóé.
Diego előrehajolt.
– Mióta?
– Tavaly óta.
Nem szóltam semmit.
Hallgatni akartam.
Veronica adott nekem egy tanácsot, mielőtt elmentem:
„Ne próbáld megnyerni a vitát. Hallgasd meg, mit ismernek el, amikor már nem ők irányítják az információkat.”
Arturo folytatta.
Abban a hitben vették meg az ingatlant, hogy a felújítás egyszerű lesz. Két potenciális bérlőjük volt. Az egyikük kiszállt. Aztán megjelentek az elektromos problémák, a szivárgások és a szerkezeti munkálatok.
– Több tőkére van szükségünk, mint amennyit kalkuláltunk.
– Mennyit tettél bele? – kérdezte Diego.
Arturo kitért a válasz elől.
– Az nem számít.
– Igen, számít – mondtam.
Rám nézett.
-Sok.
-Mennyi?
Összedörzsölte a kezeit.
– Majdnem kétmillió megtakarítás, jutalék és hitel között.
Úgy éreztem, mintha meglöktek volna.
– Kétmillió?
– Nem a közös számlánkról származtak.
– Ez nem jelenti azt, hogy közömbös lett volna a házasságunk szempontjából.
– Az én pénzem volt.
– Akkor miért szerepelt a házunk egy listán „rendelkezésre álló tőkeként”?
Arturo alig sápadt el.
Fernanda felém fordult.
– A mi házunk is?
Másolatot készítettem a lapról.
Letettem az asztalra.
Diego elolvasta.
– Apa, itt a cím.
– Ez egy lehetőségelemzés volt.
– Egy lehetőség, amit nem beszéltél meg anyával – mondta Fernanda.
– Mert nem lett volna rá szükség.
Teresa szárazon felnevetett.
– Milyen kényelmes a jövő a történeteidben. Mindig mindent megold, mielőtt bárki rájönne.
Arturo ránézett.
– Anya, kilencven napra volt felvéve a kölcsön a házadra.
–Úgy hajtogatod ezt, mintha kilencven nap alatt eltöröltem volna a döntési jogomat.
– Nem akartad elveszíteni a házat.
—Honnan tudod?
Arturo széttárta a karjait.
– Mert az új bérlő aláírni készült.
„És mi van, ha nem írom alá?” – kérdezte Diego.
– Nagyon valószínű volt.
– Én ezt nem kérdeztem.
Csend.
Diego jártas volt a kereskedelmi építési projektekben. Munkája során elég régi épületben járt ahhoz, hogy tudja, a költségvetés túllépheti a keretet.
– Ha a bérlő nem írta alá, mit tett?
Arturo rám nézett.
Mielőtt válaszolt volna, megértettem.
Az otthonunk.
Ezért jelent meg a lapon.
Lassan megráztam a fejem.
-Nem.
–Laura…
– Ne mondd, hogy nem fogod megtenni. Tudni akarom, miért vettél fel minket a lehetőségek között.
– Mert minden lehetséges eszközt be kellett mutatni.
– Kik azok a „mindenki”?
— A partnerek.
– A házunk nem kizárólag a tiéd.
-Tudom.
– Tehát tudtad, hogy szükséged van az engedélyemre.
-Igen.
Ez a válasz megütött.
Mert ez azt jelentette, hogy átgondolta a határokat.
Nem tudatlanság volt.
Tudtam, hol ér véget a jogképességem, és hol kezdődik a beleegyezésem.
– Mikor tervezted megkérdezni?
– Soha nem jutottam volna el erre a pontra.
– Nem válaszoltál.
– Mert Altamira állapota stabilizálódni fog.
Fernanda lesütötte a tekintetét.
– Apa, anya egyáltalán tudta, hogy van ilyen céged?
-Nem.
– Tudta a nagymama?
-Nem.
– És még mindig a házából tartottad el?
Arturo felemelte a hangját.
– Nem „használtam ki” senkit. Megpróbáltam megakadályozni, hogy minden szétesjen.
Kivettem a sárga üzenet másolatát a táskámból.
Ott hagytam az asztalon.
Arturo mozdulatlan maradt.
Fernanda elvette.
Azt olvasta:
– „Péntek. Laura csak zárás után tudja meg. R.”
Felnézett.
-Mi ez?
Arturo rám nézett.
– Hol találtad őt?
Majdnem felnevettem.
Végül is még mindig aggódott emiatt.
– A karosszékedben.
Diego pislogott.
-Hogy?
– A boríték a fotel alá szorult.
Fernanda az apjához fordult.
-Ragasztott?
Arturo nehezen lélegzett.
– Nem akartam a pénzügyi dokumentumokat egy akármilyen fiókban hagyni.
– Vannak iratszekrényeink – mondtam.
– Nem voltak biztonságban.
– Neked is van egy irodád.
Nem válaszolt.
– Miért rejtetted el őket a karosszékben?
Ránézett a jegyzetre.
Aztán én.
Lehalkította a hangját.
– Mert tudtam, hogy aggódni fogsz, ha meglátod őket, mielőtt mindent rendbe hozok.
Terézia megrázta a fejét.
– Nem védted meg az aggodalomtól.
Arturo ránézett.
-Anya…
– Azért védekeztél, hogy ne hallj egy nemet.
Senki sem szólt semmit.
Hátradőlt a székben.
Inkább fáradtnak tűnt, mint dühösnek.
– Igen. Attól féltem, hogy nemet fognak mondani.
Talán ez volt a legközelebb ahhoz, amit valaha is tett egy valódi beismeréshez.
