Eszembe jutott a kedvenc sütije.
Felvettem a kapcsolatot a barátaival.
Egyeztettem a terveimet Lornával, akinek mindig végtelen javaslatai voltak, és szinte soha nem ajánlott fel tényleges segítséget.
Gondosan becsomagoltam az ajándékait, mert úgy tűnik, házassági bűnnek minősülne, ha egy felnőtt férfi horgászfelszerelést ajándéktasakban adna át.
Egyszer, részben viccből, megkérdeztem:
– Szóval, mit veszel nekem a születésnapomra?
Desmond egyenesen a szemembe nézett.
„Már megvan a legjobb ajándékod.”
“Mi?”
„A feleségem.”
Vártam a mosolyt.
Soha nem jött el.
Kilencedik, elfeledett születésnapomra valami végre megváltozott bennem.
Abban az évben csütörtökre esett a születésnapom.
Kivettem egy nap szabadságot a munkából anélkül, hogy szóltam volna Desmondnak.
Ahelyett, hogy otthon ültem volna és vártam volna, hogy emlékszik-e rá, átautóztam a városon, és lefoglaltam magamnak egy wellness napot.
Magánszámlámról származó pénzzel fizettem érte.
Majdnem egy évig csendben, kis összegeket tettem bele.
Húsz dollár.
Harminc dollár.
Semmi drámai.
Nem terveztem titkos szökést.
Legalábbis akkor nem.
Egyszerűen csak egy dolgot akartam az életemben, ami csak az enyém.
Kaptam egy masszázst.
Leültem a gőzfürdőben.
Egyedül ebédelt.
Olvass el egy regény felét egy nevetségesen puha köntösben.
Évek óta ez volt a legszebb születésnapom.
Kipihenten tértem haza.
Desmond néhány másodpercig tanulmányozott.
„Megváltoztattad a frizurád?”
“Nem.”
„Ó.”
Aztán megkérdezte, mit vacsorázunk.
Én főztem.
De valami más volt.
Addig minden elfelejtett születésnapot külön csalódásként kezeltem.
Abban az évben végre megláttam a nagyobb igazságot.
Desmond nem volt rossz a születésnapokban.
Valójában a születésnapokon kiváló volt.
Amíg hozzá tartoztak.
Így abbahagytam a kettős mérce fenntartásában való segítségnyújtást.
Néhány hónappal később elérkezett a születésnapja.
Azon a reggelen Desmond a szokásosnál tovább maradt az ágyban.
Normális esetben kávéval, tojással, pirítóssal és egy kis ajándékkal jöttem volna be.
Ehelyett lementem az emeletre, és töltöttem magamnak egy müzlit.
Végül melegítőnadrágban jelent meg a konyhában.
Az étkezőasztalra nézett.
Aztán a tűzhely.
Aztán én.
„Hol a reggeli?”
„Kell, hogy legyen étel a hűtőben.”
Összeráncolta a homlokát.
„Úgy értem, a születésnapi reggelimre.”
Vettem még egy kanál gabonapelyhet.
„És mi van azzal?”
Az arckifejezése megváltozott.
„Ma van a születésnapom.”
Ugyanazzal a kissé zavart pillantással néztem rá, amit ő már annyiszor rám nézett.
„Ó.”
Várt.
Megittam a kávémat.
Aztán azt mondtam:
„Azt hittem, túl öregek vagyunk ahhoz, hogy nagy ügyet csapjunk a születésnapok miatt. Nem a gyerekeknek valók a születésnapok?”
Úgy bámult rám, mintha az agyának szüksége lenne egy kis újraindításra.
“Mi?”
„Ezek a te szavaid.”
– Tudom, hogy ezt már mondtam, de…
„Nagyszerű. Tehát egyetértünk.”
„Nem. Nem értünk egyet.”
Felvettem a pénztárcámat.
„Szép szerdát kívánok.”
Követett engem az ajtó felé.
– Nem vettél nekem semmit?
Mosolyogtam.
„Nem lennének gyerekesek az ajándékok?”
Elmentem dolgozni.
Desmond nyilvánvalóan a nap nagy részét azzal töltötte, hogy meggyőzze magát, blöffölök.
Ebédidő körül írt egy SMS-t, hogy mikor érek haza.
Később megkérdezte, hogy kellene-e valami csinos ruhát felvennie.
Ez azt jelentette, hogy vacsorafoglalásra számított.
Amikor hat harminc körül hazaértem, semmi mással a kezemben, csak a munkahelyi táskámmal, ő folyton a kocsifelhajtó felé nézett.
Hatkor többször is megnézte a telefonját.
Kicsivel később közömbösen megkérdezte:
„Hamarosan el kell mennünk?”
„Miért menjünk el?”
Tanulmányozta az arcomat.
“Mindegy.”
Fél hétkor Lorna felhívta.
Olyan hangos volt a hangja, hogy a konyha túlsó végéből is hallhattam.
„Mikor kellene átjönnünk?”
Desmond rám meredt.
Folytattam a zöldségek aprítását.
Letakarta a telefont.
„Mit mondjak neki?”
„Az igazság.”
„Milyen igazság?”
„Hogy nincs buli.”
Szeme elkerekedett.
Kinyújtottam a kezem.
Legnagyobb meglepetésemre odaadta a telefont.
– Szia, Lorna.
„Hová megyünk ma este?” – kérdezte. „Desmond nem hajlandó elárulni nekem semmit.”
„Sehova sem megyünk.”
Csend.
„Hogy érted ezt?”
„Desmond úgy hiszi, hogy a felnőtteknek nincs szükségük születésnapi ünnepségekre.”
Újabb csend.
Ezúttal sokkal hidegebb van.
Aztán letette a telefont.
Kevesebb mint egy perccel később Desmond telefonja újra csörgött.
Lorna olyan hangosan kiabált, hogy hallottam a beszélgetés részleteit.
„Mi történik?”
„Miért nem mondtad el?”
„Milyen születésnap ez?”
Desmond eltűnt a garázsban.
Amikor visszatért, dühösnek látszott.
„Hol vannak az ajándékaim?”
Szinte tiszteletben tartottam az egyenességet.
„Nincsenek olyanok.”
– Komolyan, semmit sem hoztál nekem?
„Azt hittem, az ajándékok gyerekesek.”
„Ez nem vicces.”
„Egyetértek.”
„Kicsinyeskedsz.”
Letettem a kést.
„Én vagyok?”
„Igen. Meg akarsz büntetni.”
„Nem. Pontosan úgy bánok a születésnapoddal, ahogy te az enyémmel.”
Azonnal megrázta a fejét.
„Ez teljesen más.”
“Hogyan?”
„Soha nem felejtettem el a születésnapodat.”
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallottam.
„Mit mondtál az előbb?”
„Azt mondtam, hogy sosem felejtettem el a születésnapodat. Lehet, hogy nem csinálok belőle nagy látványosságot, de úgy viselkedsz, mintha minden évben figyelmen kívül hagytalak volna.”
Mereven bámultam rá.
Desmond mindig is tehetséges volt abban, hogy felidézze a múltbeli eseményeket, abban a verzióban, amelyik a legjobban nézett ki számára.
De ez még számára is ambiciózus volt.
„Tavaly elfelejtetted.”
„Nem, nem tettem.”
„Golfoztál egész nap.”
„Valószínűleg boldog születésnapot kívántam neked, mielőtt elmentem.”
„Nem tetted.”
„Nem emlékszem.”
„Így van.”
Felemelte a kezét.
„Látod? Számon tartod az eredményeket.”
A hálószoba felé sétáltam.
„Hová mész?”
„Hogy szerezz valamit.”
A komódom alján egy fekete jegyzetfüzet volt.
A legkorábbi bejegyzés kilenc éves volt.
