Nem azért kezdtem, mert egy nap Desmond ellen akartam felhasználni.

Azért kezdtem, mert miután elég sokat beszélgettem vele, már nem bíztam a saját memóriámban.

Lehet, hogy tényleg túlérzékeny voltam.

Lehet, hogy tudomásul vette a születésnapomat, és én elfelejtettem.

Talán tényleg túlzásba vittem, hogy vacsorát vagy kártyát kértem.

Így hát elkezdtem leírni a dolgokat.

Dátumok.

Beszélgetések.

Pontos mondatok.

Amit Desmond mondott.

Amit mondtam.

Ami utána történt.

Bevittem a jegyzetfüzetet a konyhába.

Desmond rámeredt.

„Mi ez?”

„Az emlékeim.”

Megnyitottam az első megjelölt oldalt.

„Harmincharmadik születésnap. Későig dolgoztál. Amikor megmondtam, milyen nap van, azt mondtad, felnőttek vagyunk, és a születésnapok a gyerekekéi.”

Összeszorult a szája.

Lapoztam egy újabb oldalt.

„Harmincnegyedik. Megint elfelejtetted. Amikor azt mondtam, hogy bárcsak te szervezted volna meg a vacsorát, azt mondtad, hogy ha valahol enni akarok, akkor magamnak kellett volna asztalt foglalnom.”

Egy másik oldal.

„Harmincötödik. Megkérdeztem, hogy vettél-e nekem valamit. Azt mondtad, hogy az ajándék az volt, hogy hozzád házasodhattam.”

Az arca kifejezéstelenné vált.

„Ez nyilvánvalóan vicc volt.”

„Nem, nem az volt.”

Elfordította a tekintetét.

Folytattam.

Harminchat.

Harminchét.

Harmincnyolc.

Minden egyes elfeledett születésnap.

Minden egyes elutasító megjegyzés.

Minden beszélgetésnél, ahol megpróbáltam elmagyarázni, hogy fáj.

Végül Desmond megszólalt:

„A felét sem emlékszem, hogy mondtam volna.”

„Így van.”

“Ez nem bizonyítja, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy leírtad.”

„Ezeket a bejegyzéseket általában még aznap este megírtam.”

A jegyzetfüzetre meredt.

Aztán új érveléssel próbálkozott.

„Az én születésnapom más.”

Vártam.

“Hogyan?”

„Egy férfi születésnapja mást jelent.”

Tényleg nevettem.

Összeráncolta a homlokát.

„Komolyan beszélek.”

– Akkor magyarázd el, mit jelent ez.

Keresztbe fonta a karját.

„A férfiak gondoskodnak a családjukról.”

Megint nevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert különben lehet, hogy dobtam volna valamit.

„Desmond, a fizetéseink majdnem megegyeznek.”

Csend.

„Megosztottuk a jelzáloghitelt.”

Semmi.

„A közművek.”

Semmi.

„Biztosítás. Élelmiszer. Nyaralások. Minden.”

Most először láttam meg a bizonytalanságot az ingerültsége mögött.

Kilenc éven keresztül mindig meg tudta magyarázni, miért nem ésszerű a fájdalmam.

Most kilenc évnyi saját szava hevert a konyhapulton.

Csörgött a telefonja.

Aztán megint.

És újra.

A softballcsapatának barátai üzeneteket váltottak, azon tűnődve, mi történt aznap este, és miért nem volt születésnapi csoportos csevegés.

Desmond a telefonról rám nézett.

Azt hiszem, ekkor értette meg végre, hogy nem fogom megmenteni a születésnapját.

Becsuktam a jegyzetfüzetet.

És ezúttal nem kértem bocsánatot.

Nem halkítottam a hangom.

Nem én mentettem meg a saját kellemetlenségétől.

Egyszerűen hagytam, hogy az igazság a szobában maradjon.
Desmond láthatóan úgy döntött, hogy az egyik kiábrándító születésnap megoldása az, ha egy másikat rendez magának.

A következő szombaton létrehozott egy online eseményt, és meghívott szinte mindenkit, akit ismertünk.

Lufikat vett.

Sör.

Chips.

Egy élelmiszerbolti sütemény.

Aztán egész estét azzal töltötte, hogy néhány percenként kinézett az ablakon, láthatóan arra számítva, hogy hirtelen tucatnyi ember jelenik meg.

Curtis fél nyolc körül érkezett meg, egy hatospackkel a kezében.

Senki más nem jött.

Curtis közel két órán át hősiesen dolgozott azon, hogy életben tartsa a beszélgetést, miközben Desmond frissítette az esemény oldalát és ellenőrizte a telefonját.

Valószínűleg mindenki késésben van, mondta.

Fél tízre már ez a magyarázat is kínossá vált.

Curtis végre elment.

Desmond néhány megereszkedett lufi alatt ült, az asztalon egy érintetlen torta.

Felmentem az emeletre.

Azon az estén sem mentettem el.

Másnap reggel kávét főzve talált rám.

„Talán túlreagáltam.”

Vártam.

„Vissza kellene térnünk a normális kerékvágásba.”

„Mit jelent a normális?”

Frusztráltnak tűnt.

„Tudod. Ez előtt. Amikor minden jól ment.”

Ránéztem.

„Jól mentek a dolgaid.”

Ez rövid időre megállította.

Aztán újra elkezdte átírni a történelmet.

Kilenc elfeledett születésnapból „néhány elmulasztott dátum” lett.

Most azt állította, hogy valószínűleg a legtöbb évben boldog születésnapot kívánt nekem.

Szóval visszavittem a jegyzetfüzetet.

Ezúttal én adtam át neki.

Desmond az ágyunk szélén ült, és majdnem tíz percig némán olvasott.

Oldal oldal után.

Dátumok.

Az ő szavai.

A reakcióim.

Megpróbáltam elmagyarázni, mennyire fájt.

Végül felnézett.

„Ezt mind azért tartogatod, hogy egy nap felhasználhasd ellenem?”

“Nem.”

„Akkor miért?”

„Mert miután eleget beszélgettem veled, elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon rosszul emlékszem-e a saját életemre.”

Arckifejezése megváltozott.

Elmagyaráztam, hogy minden évben ugyanaz történik.

Elfelejtené.

Megbántódnék.

Azt mondaná, hogy túlreagálom.

Akkor kezdenék kételkedni magamban.

Talán tényleg túl érzelgős voltam.

Talán túl sokat vártam.

A jegyzetfüzet azért létezett, mert szükségem volt valamire, ami megakadályoz abban, hogy átírjam a saját élményeimet csak azért, hogy kényelmesen érezzem magam.

Desmond stratégiát váltott.

„Ha a születésnapok ennyire fontosak lennének, akkor ezt jobban kellett volna kommunikálnod.”

Kinyitottam a jegyzetfüzetet több bejegyzésnél is, ahol szerepelt.

„Akkor jobban kellett volna nyomnod.”

Mereven bámultam rá.

„Hányszor kellett még elmagyaráznom ugyanazt a fájdalmat, mielőtt úgy döntöttél, hogy számít?”

Nem volt válasza.

Három napig alig beszéltünk.

Desmond a vendégszobában aludt.

Aztán Lorna felhívott.

Azzal vádolt, hogy valami jelentéktelen dolog miatt megbüntetem a fiát.

A házasság áldozatot követel, tájékoztatott.

Megértőbbnek kellett volna lennem.

Desmond keményen dolgozott.

Végül elkezdett kioktatni a kompromisszumokról.

Közbevágtam.

„Hol van pontosan a kompromisszum aközött, hogy én mindent megcsinálok, és ő semmit sem?”

Elhallgatott.

Aztán mondtam neki valamit, amit valószínűleg évekkel korábban kellett volna mondanom.