Mexikóvárosban Mariana letette a dobozt a lakásában lévő asztalra.

A drága tárgyak közül ez a kis darab volt az egyetlen, amihez érkezéskor hozzáértem.

A bátyja, Sergio, egy este megtalálta mellette, még mindig munkába öltözve, vacsora nélkül.

– Még mindig az ácsra gondolsz?

– Tamásnak hívják.

– Küldhetünk neked valamit.

Marianna ránézett.

-Valami?

– Pénz, munka, bármi, ami megfelelő.

Sergio részt vett a csoport tanácsában, és szinte mindenről úgy beszélt, mintha egy áthelyezéssel rendezhető lenne.

– Nem kérem, hogy bármit is megoldj – felelte a nő.

– Csak azt mondom, hogy ne keverd össze a hálát valami mással.

Marianna hallgatott.

Nem azért, mert beleegyezett, hanem mert attól tartott, hogy a férfi megemlített egy olyan lehetőséget, amit még nem tudott megvédeni.

Éveken át figyelte, hogyan változnak meg az emberek, amikor megtudják a vezetéknevét. Néhányan szolgalelkűvé váltak. Mások versengeni kezdtek vele. Legutóbbi partnere a hiányzásai és az eredményei miatt is szemrehányást tett neki.

Tomás segítségével megnyugvást talált mindezek elől.

Emellett elrejtette önmagának egy fontos részét.

Szombaton összehajtotta a kölcsönkapott pulóvert, berakta egy táskába, és elhajtott Valle de Bravóba.

Tomás kijött a műhelyből, amikor meghallotta az autó hangját.

Ezúttal mindkét változatában felismerte: a tévében látható kifogástalan nőként és abban is, aki idegesen mosolygott az ajtajából.

– Elhoztam a pulóvert.

A táskára nézett.

– A nővéremnek kevesebb időbe telik, mire futárral elküldi nekem a holmiját.

Mariana lehajtotta a fejét és nevetett.

Aztán egyenesen ránézett.

– A ruha volt a kifogás.

Tomás otthagyta a rongyot az asztalon.

– Láttam a hírekben.

– Kitaláltam.

– Azt gondoltam, hogy talán csak nekem voltak fontosak azok a napok.

Lépett egyet.

– Ezért jöttem vissza.

Elmondta, hogy attól tart, a vezetékneve fogja uralni az egész beszélgetést. A férfi végighallgatta anélkül, hogy úgy tett volna, mintha a kihagyás nem fájt volna.

„Nem kellett volna elmondanod a nettó vagyonodról” – mondta.

-Tudom.

– De szerettem volna többet tudni arról az életről, amelybe visszatértél.

Mariana bólintott.

Tomás a házra mutatott.

– Van kaja, ha maradni akarsz.

Alig mosolygott.

– Ma szabad az út.

Elhagyta a táskát.

-Akarom.

Az ebéd után kezdődtek a látogatások.

Számokat cseréltek. Megtanulták sürgős ok nélkül felhívni egymást. Mariana megismerte a műhely nehéz ügyfeleit; Tomás pedig megismerte az elhúzódó megbeszéléseket és azokat az eseményeket, amelyeken túl sok nevet kellett megjegyeznie.

Nem mindig érezték jól magukat.

Egy vacsorán Sergio megkérdezte Tomástól, hogy fontolóra vette-e a műhelyének üzletlánccá alakítását.

– Nem – válaszolta.

– Megfelelő támogatással sokat fejlődhetsz.

Mariana letette a poharat.

– Sergio vacsorázni jött.

A bátyja elmosolyodott, de nem erőltette.

Visszafelé menet Tomás megköszönte a közbenjárást.

– Nem akarom, hogy úgy érezd, igazolnod kell előttük az életed.

– És nem akarom, hogy te is elrejtsd a tiédet, hogy én kényelmesen érezhessem magam.

Az első csók hetekkel később érkezett, miközben mosogattak.

Tomás letett egy csészét. Mariana elhallgatott.

Megkérdezte, megcsókolhatja-e.

A nő igennel válaszolt, olyan széles mosollyal, amire a férfi évekig emlékezni fog.

Több jó hónap telt el.

Az igazgatótanács ezután felajánlotta Marianának a lehetőséget, hogy vezesse a régóta előkészített bővítést. Ez gyakori utazással és hosszabb külföldi tartózkodással járt.

El akartam fogadni.

De amikor elmondta Sergionak, a férfi ismét a kapcsolatra mutatott rá.

– Tomás szereti azokat a nőket, akik egész vasárnap a műhelyében tudnak tölteni.

– Ő is ismeri a munkáimat.

– Tudni róla nem ugyanaz, mint elviselni.

Marianna dühös lett.

Aztán úgy kezdett el tenni, mintha hinne neki.

Lemondott egy látogatást. Egy másikat lerövidített. Gyakorlatias üzenetekkel válaszolt, amikor igazán el akarta mondani neki, hogy fél.

Tomás két hét múlva felhívta.

—Mi történik?

A telefont felvét nélkül tartotta a kezében.

– Ha már nem akarsz jönni, jobb, ha szólsz.

Marianna lehunyta a szemét.

Meg akarta akadályozni, hogy az élete problémát okozzon neki.

Most pedig majdnem elveszítettem anélkül, hogy hagytam volna, hogy bármiben is döntsön.

3. rész
Mariana a következő vasárnap érkezett meg a műhelybe.

Tomás éppen egy asztalt fejezett be. Amikor meglátta a lányt, kikapcsolta a csiszológépet, levette a védőfelszerelését, és várt.

Nem vett elő semmilyen táskát, és nem is tett úgy, mintha csak arra járna.

– Felajánlották nekem a lehetőséget, hogy vezessem a bővítést.

Először reflexből elmosolyodott.

Tudtam, mennyit dolgoztam ezen a projekten.

Aztán észrevette a lány arckifejezését.

– Nem akarod?

-Igen, akarom.

– Akkor miért tűnik úgy, mintha elbúcsúzni jöttél volna?

Marianna leült.

Elmondta az utazást, a munkaterhelést, és azt a félelmét, hogy a kapcsolat végül csalódások listájává válik.

Azt is elmondta neki, amit Sergio mondott.

Tomás a végéig hallgatta.

Aztán kihúzott egy széket, és leült vele szemben.

– Kértem én, hogy mondj le?

-Nem.

– Mondtam már, hogy a munkád az utamban van?

Marianna megrázta a fejét.

– Akkor nem értem, miért tartod távol magad hetek óta, hogy megvédj egy olyan élettől, amiben élni szeretnék.

Eltakarta az arcát.

– Nem akartalak örökké várásra kényszeríteni.

– Meg tudná mondani, mikor nem lesz itt?

Tamás lehalkította a hangját.

– Azt nem tudom megtudni, hogy elfoglalt vagy-e, vagy elhagysz.