Ez végleg megtörte a védekezését.
Mariana térdére tett kézzel sírt, szégyellve, hogy milyen közel került ahhoz, hogy előzetesen megismételje a vereséget.
Tomás egy zsebkendőt nyújtott neki. Nem próbálta meg öleléssel lezárni a beszélgetést.
Még mindig meg kellett egyezniük.
„A műhelyem is számít” – folytatta.
-Tudom.
– Lesznek olyan időszakok, amikor nem tudok veled tartani.
– Nem akarom, hogy elhagyd őt.
– Nos, én sem akarom, hogy feladj valamit, amit szeretnél.
Marianna lassan lélegzett.
A jövő most először nem két dolog közötti választásként jelent meg számomra, amit szeretek, hanem valami olyasmiként, amit meg kell szervezniük.
Elfogadta a pozíciót.
Korábban beszélt Sergióval.
Az irodájában találkoztak, étel és családtagok nélkül, hogy témát váltsanak.
– Azt akarom, hogy ne úgy beszélj Tomásról, mintha egy olyan korlát lenne, amit még nem fedeztem fel.
Megpróbálta megvédeni magát.
– A testvéred vagyok.
– Ezért mondom ezt világosan.
Mariana a kezét az asztalra tette.
– Aggódhatsz miattam anélkül, hogy úgy döntenél, hogy jobban ismered a férfit, akivel vagyok, mint én magam.
Sergio az ablak felé nézett.
– Nem akarom, hogy újra szenvedj.
-Én sem.
Megvárta, míg a férfi ránéz.
–De ezúttal ártottam a kapcsolatnak azzal, hogy egy olyan követelésnek hallgattam, amit Tomás soha nem támasztott velem szemben.
A bátyja nem kért könnyen bocsánatot. Napokba telt, mire felhívta és beismerte, hogy a saját elképzelései alapján beszélt arról, hogy milyennek kellene lennie egy párnak.
Mariana megköszönte nekik a hívást.
Aztán hagyta, hogy a változás a következő találkozókon is megmutatkozzon.
Tomással egy kevésbé spontán, de őszintébb rutin kezdődött.
Ellenőrizték a naptárukat. Lefoglaltak olyan időpontot, ami nem volt szabad azoknak, akik találkozót kértek. Ha egy út megváltozott, megbeszélték, mielőtt a csend megtette volna a hatását.
Lemondott vacsorák és telefonhívások érkeztek a hotelszobákból.
Voltak Tomás látogatásai is a városban, délelőttöket régiségpiacokon töltötték, és vasárnaponként Mariana olvasott, amíg Tomás befejezte a rendelést.
Nem alakította át a műhelyt csoportos befektetéssé.
Amikor két asszisztenst alkalmazott, az azért volt, mert elég megrendelése volt, és meg akarta csinálni.
Ugyanazzal az örömmel ünnepelt, mint ahogyan a férfi hallotta, amikor bejelentette a bővítést.
Majdnem két évvel az árvíz után Mariana egy gyenge esőben érkezett meg.
Tomás a folyosón várta a kávéval.
Vacsora után elővett a zsebéből egy kis faládát. Egy hónapok óta gyűjtögetett darabból készítette.
Mariana rámeredt.
– Hadd fejezzem be, mielőtt még idegesebb leszek – mondta.
Bólintott, és most könnyes szemmel nevette magát.
Tamás kinyitotta a dobozt.
Belül egy egyszerű gyűrű volt.
– Továbbra is szeretném megismerni az egész életedet.
Remegett a hangja.
– Vasárnapok itt, és azok a napok, amikor fáradtan érkezel vissza egy olyan helyről, amit alig találok.
Marianna megfogta a kezét.
– Hozzám fogsz feleségül jönni?
-Igen.
Megölelték egymást, miközben az eső csapkodott a virágcserepekre.
A menyegző kicsi volt. Ott volt Tomás húga, Doña Elvira, Alejandra és Mariana családja.
Sergio gratulált a vőlegénynek anélkül, hogy üzleti lehetőséget kínált volna neki.
Ezután egy ideig mindkét házat megtartották. Megtanulták ruháikat, könyveiket és kávéjukat mindkettőben hagyni, míg végül egyik sem tűnt úgy, mintha csak átutazóban lennének.
A viharban megjavított doboz a hálószobában maradt. Mariana bent tartotta a kölcsönkapott pulóvert, Tomás szerint túlzott gondossággal összehajtogatva.
Egyik este, évekkel később, meglepte, hogy fával játszott.
-Mit keres?
Marianna elmosolyodott.
-Semmi.
Becsukta a dobozt, és odament hozzá.
Sokáig azt hittem, hogy ahhoz, hogy szeressenek, kevésbé elfoglaltnak, kevésbé ambiciózusnak vagy kevésbé láthatónak kell lennem.
Tomás helyet csinált neki anélkül, hogy kérte volna, hogy tűnjön el bárhonnan máshonnan.
Lekapcsolta a hálószobai villanyt.
A konyhában meleg vacsora, egy üres szék és valaki várta, aki hallani akarta, hogy telt a napja.
