1. RÉSZ

„Jól éreztem magam. Ki kellett adnom magamból a szívemet” – mondta Mauricio, és a bőröndjét az ajtó mellett hagyta. „De most már visszatértem. Újra férj és feleség lehetünk.”

Barna volt, kipihent, sőt, még mosolygott is.

Három hétig kétórás töredékekben aludtam.

Nem válaszoltam. Csak félreálltam.

Aztán meglátta a férfit a konyhaasztalunknál ülve.

A mosoly eltűnt az arcáról.

– Mit keres itt Dániel?

De ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk el ahhoz a vasárnaphoz, vissza kell mennünk az időben három héttel.

A második lányunk, Emilia, alig volt három hónapos. Én negyvenkét éves voltam, a hátam minden alkalommal fájt, amikor felemeltem a babakocsit, és a szemem már nem emlékezett arra, milyen átaludni az éjszakát. Sofia, a legidősebb lányunk, éppen akkor töltötte be a kétéves korát, és aznap délután lázas lett és fülgyulladása.

Hét órakor a querétarói házunk konyhájában ültem, és megpróbáltam beadni Sofíának az antibiotikumot, miközben Emiliát a vállamhoz szorítottam. Az egyik azért sírt, mert utálta a gyógyszereket. A másik azért sírt, mert éhes volt. A mosogató tele volt, tiszta ruhák hevertek egy széken, és én ugyanazt a tejfoltos blúzt viseltem, amit reggel óta.

Aztán Mauricio lejött a lépcsőn egy bőrönddel.

Hová mész?

A konyhasziget mellé tette.

– Térre van szükségem, Laura.

Azt hittem, elfelejtettem valami üzleti utat.

-Ma este?

– Így nem folytathatom.

-Valamint?

Mozgatta a kezét, a konyhára, a játékokra, a lányokra, a kócos hajamra mutatott.

–Mindez. A ház egy káosz. Állandóan fáradt vagy. Már nem is beszélünk. A házasságunk mérgezővé vált.

Csak bámultam rá.

Sofia kiáltott a nappaliból:

-Anya!

– Jövök, szerelmem.

Mauricio bosszúsan felsóhajtott.

Az a sóhaj jobban fájt, mint a szavai.

– Lázas van – mondtam. – Meg tudnád fogni Emiliát, amíg beadom neki a gyógyszerét?

Nem nyújtotta ki a karját.

–Pontosan ezt mondom én is. Minden vészhelyzet nálad.

Hitetlenkedve néztem rá.

–Van egy három hónapos kisbabánk és egy beteg gyerekünk. Ez nem mérgező, Mauricio. Ez a szülőség.

Azt mondta, hogy néhány hetet Rodrigónál, az egyetemi barátjánál fog tölteni. Hogy ki kell tisztítania a fejét. Lélegeznie kell. Emlékeznie kell arra, hogy ki is ő valójában.

– És mikor kerül rám a sor, hogy lélegezzek?

Arckifejezése őszinte zavart tükrözött.

Mintha soha nem gondoltam volna, hogy nekem is menekülnöm kell.

Felkapta a bőröndjét és elment.

Azon a reggelen Sofia majdnem 40 Celsius-fokos lázzal ébredt. Emilia öt perccel később sikoltozni kezdett.

Két órakor a fürdőszoba padlóján ültem, Sofia az egyik lábára támaszkodott, Emilia pedig a mellkasomnak dőlt.

Felhívtam Mauriciót.

Egyszer.

Kétszer.

Semmi.

Írtam neki:

„Szófiának felment a láza. Kérlek, hívj fel.”

4:17-kor megérkezett a válaszuk:

„Elhalaszthatnánk ezt most azonnal? Térre van szükségem.”

Készítettem egy képernyőképet.

Nem tudtam, hogy minek.

Három nappal később érkezett egy értesítés a családi kártyánkról.

Madridi szálloda.

Aztán egy étterem.

Aztán egy borbár.

Rodrigo Mexikóvárosban élt.

Azon az estén találtam egy fényképet, amit Vanessa Salgado egyik barátja posztolt, egy nő Mauricio irodájából, akit már párszor láttam.

Vanessa egy madridi asztal előtt mosolygott.

A túloldalon csak egy férfi karja látszott.

Nem ismertem fel a kezet.

Felismertem az órát.

Mauriciónak adtam ajándékba a tizedik évfordulónkra.

Emiliára néztem, aki épp most hányta tejet a blúzomra.

– Apádnak helyre volt szüksége Spanyolországban.

Böfögött.

Nem hívtam Mauriciót.

Nem írtam Vanessának.

Amikor a lányaim végre elaludtak, bekapcsoltam a számítógépet.

Letöltöttem számlakivonatokat, adóbevallásokat, lakásdokumentumokat, befektetéseket, biztosítási kötvényeket és bankszámlakivonatokat.

Még mindig nem tudtam, hogy akarok-e válni.

Csak egy dolgot tudtam.

Három napot töltöttem azzal, hogy vártam a férjem hazaérkezésére.

Azon az estén felhagytam a várakozással.

És elkezdtem készülődni.

El sem tudtam képzelni, mit fogok legközelebb felfedezni…

2. RÉSZ

Anyám két nappal később érkezett meg csirkehúslevessel, tortillával, gyümölccsel és egy olyan nő tekintetével, aki tudja, mikor hazudik a lánya, amikor azt mondja: „Jól vagyok”.

Patricia hatvannyolc éves volt, és egyszerű filozófiával rendelkezett:

Először kávé, aztán tragédiák.

Kivette Emiliát a karjaimból.

-Menj fel aludni.

– Zsófiának tíz órakor kell a gyógyszere.

– Három gyereket neveltem fel, Laura.

– Ez nem jelenti azt, hogy emlékszel…

—Szállj be.

Két órát és tizenöt percet aludtam.

Amikor lementem a földszintre, Sofia színezett az asztalnál, Emilia anyám mellkasán aludt, a ruhák pedig összehajtogatva voltak.

Majdnem sírtam, amikor megláttam a törölközőket.

Később meséltem neki Madridról.

Mauricio tudja, hogy te is tudod?

-Nem.

-Kiváló.

Reméltem, hogy azt mondja, szembeszálljak vele.

Ehelyett azt mondta nekem:

– Apád is elment egyszer.

Megfagytam.

A szüleim harminchét évig voltak házasok.

-Meddig?

– Majdnem négy hónapja.

– És elfogadtad őt, amikor visszatért?

-Igen.

– Megbocsátottál neki?

— Az évek során.

– És működött?

Anyám Emiliára nézett.

– Neki igen.

Néma maradt.

–Tizenegy évbe telt, mire megértettem, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy hagytam, hogy visszatérjen.

Soha többé nem mondta meg, mit tegyek.

Nem volt rá szükség.

A következő hétfőn Rebeca Ortegához, egy querétarói családjogi ügyvédhez mentem.

Megmutattam neki a Spanyolországból vásárolt termékeket, a fényképet és a 4:17-es üzenetet.

– Egyelőre – mondta –, azt akarom, hogy unalmas legyél.

-Unott?