Mauricio lehet, hogy szörnyű férj volt, de Sofia még mindig szerette az apját. Nem akartam ezt elvenni tőle.
Aztán Emiliát akarta vinni.
– Gyere apával.
Elvette.
Emilia néhány másodpercig nézte, majd sírni kezdett.
Mauricio ringatta.
-Mid van nálad?
Még jobban sírt, és kinyújtotta felém a karjait.
Amint visszatért a mellkasomra, kezdett megnyugodni.
Mauricio zavartnak tűnt.
— Mi baja van?
-Semmi.
Nem tettem hozzá semmi mást.
Három hétig eltűnt az életéből.
A babáknak nincs szükségük vitákra.
Csak emlék.
Két nappal később felhívott az anyósom.
– Laura, drágám, Mauricio azt mondta nekünk, hogy nehéz időszakon mész keresztül, mióta Emilia megszületett.
Ott volt.
Az új verzió.
Nem, Laura, a megtévesztett nő.
Laura, az érzelmileg labilis nő.
– Azt is mondta, hogy a két férfi megállapodott abban, hogy külön töltenek egy kis időt.
– Ebben sosem értettünk egyet.
Csend.
– Talán másképp értette.
–Egy bőrönddel ment el, miközben Sofiának láza volt.
– Nem akarok állást foglalni.
Mindig is kíváncsinak találtam, hogy az emberek ezt közvetlenül a cselekvés előtt bejelentik.
A következő napokban különböző verziókat hallottam.
Mauricio hibázott.
Mauricio magányosnak érezte magát.
Mauricio aggódott az érzelmi állapotom miatt.
Daniellel egymás haragját tápláltuk.
A házasságunk hónapok óta rosszul ment.
Intelligens volt.
Ha bizonyítékokat tettem közzé, megszállottnak tűntem.
Ha kiabált, labilisnak tűnt.
Ha hallgatott, az ő verziója lett az egyetlen elérhető történet.
Rebecca, az ügyvédem, nem volt lenyűgözve.
„Ha akarod, elmondhatod a családodnak, hogy földönkívüliek raboltak el. Dolgozunk a dokumentumokkal.”
– Több pénzt mozgatott.
– Majd meglátjuk a folyamat során.
Utáltam ezeket a válaszokat, mert értelmesek voltak.
Két héttel később közeledett Mauricio negyvenhetedik születésnapja.
Az anyja hónapokkal előre külön szobát foglalt egy juriquillai olasz étteremben.
Mauricio hívott.
– Mindenki arra vár, hogy elmenj.
– Akkor magyarázd el nekik, hogy miért nem.
Néma maradt.
– Furcsán fog kinézni, ha a feleségem nem ül mellettem.
Megnéztem a telefonomat.
– Nem csak akkor vagyok a feleséged, amikor neked jól esik.
A hangja megkeményedett.
– Maradj otthon, ha akarsz. Mindenki levonja a saját következtetéseit.
Ez a mondat eldöntötte a sorsomat.
Felhívtam anyámat.
– Meg tudod tartani a lányokat szombaton?
Azonnal válaszolt:
-Igen.
Tíz másodperc múlva érkezett egy újabb üzenet.
„Vedd fel a kék ruhát.”
Mosolyogtam.
Anyám jobban értett a családi diplomáciához, mint bármelyik ügyvéd.
Nem azért mentem el a születésnapi bulijára, hogy megalázzam.
Nem őriztem meg a bankszámlakivonatokat.
Nem készítettem képernyőképeket.
Nem készítettem elő beszédet.
Belefáradtam, hogy Mauricio mindenkinek a házasságunkat magyarázta, miközben én otthon maradtam, így könnyebben tud hazudni.
Amikor megérkeztem, körülbelül tizenöt ember volt ott.
Család.
Két pár, akik barátok.
Három kollégája a cégétől.
Mauricio meglátott engem, és meglepetten elmosolyodott.
Felállt, és a mellette lévő székre mutatott.
Leültem szemben.
A nővére, Mariana vette észre.
Mindenki észrevette.
Senki sem szólt semmit.
A mexikói családoknak rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy húsz percig beszéljenek az időjárásról, amikor mindenki azt kérdezné, miért nem néznek egymásra a házastársak.
A vacsora abszurd módon, megszokott módon folyt.
Amíg Mauricio fel nem állt egy pohárral a kezében.
Úgy éreztem, mintha valami baj lenne.
„Szeretném megköszönni, hogy itt vagytok” – mondta. „Nehéz év volt ez. Laurával együtt átéltünk néhány problémát.”
Az asztal elcsendesedett.
„Hoztam olyan döntéseket, amelyekre nem vagyok büszke. De a házasság bonyolult. Néha két ember már nem figyel a másikra. Néha megbántják egymást. Remélem, abbahagyhatjuk egymás ostorozását, és arra koncentrálhatunk, ami a legfontosabb.”
Szünetet tartott.
– A lányaink.
Az anyja megérintette a karját.
Vizet ittam.
Aztán felém hajolt.
„Senki sem várja el tőled, hogy elfelejtsd, mi történt, Laura. De mindketten egyetértettetek abban, hogy Mauriciónak el kell menekülnie. Talán egy kicsit kicsúszott a kezünkből a helyzet.”
Letettem a poharamat.
– Mikor mondta neked Mauricio, hogy megegyeztünk a különválásban?
Pislogott egyet.
-Jól…
-Amikor?
Mauricio közbelépett.
– Laura, ez nem a megfelelő hely.
– Épp most beszéltél a házasságunkról mindenki előtt.
Az apja letette az evőeszközöket.
— Mi történt pontosan?
Mauricio gyorsan válaszolt.
–Néhány hétre elmentem, mert Laurával folyamatosan veszekedtünk.
– Nem veszekedtünk folyamatosan.
-Kérem.
–Pakoltál egy bőröndöt, miközben Sofiának láza volt.
A húga, Mariana összevonta a szemöldökét.
– Nem azt mondtad, hogy Rodrigónál laksz?
Mauricio rám pillantott.
Ez az apró gesztus elég volt.
„Rodrigo?” – kérdezte az anyja.
– Ezt mondta nekem.
Az apja Mauricióra nézett.
– Hol voltál?
Mauricio kifújta a levegőt.
– Elmentem valakivel.
Az anyja elsápadt.
– Egy nővel?
-Igen.
– Három hét?
– Nem kellett volna ennek ekkora dologgá válnia.
Úgy tűnt, mintha egy téves foglalásról beszélne.
– Ki? – kérdezte Marianna.
Mauricio néhány másodpercig tartott.
– Vanessa.
Aztán megkérdeztem:
— És mikor kezdődött?
– Tényleg itt akarod ezt csinálni?
– Épp most magyaráztad el nekik, hogy mindketten abbahagytuk a másikra való odafigyelést. Csak próbálom megérteni, hogy mikor történt.
– A kapcsolatunk gyakorlatilag véget ért.
-Amikor?
– Tudod, miről beszélek.
– Nem. Emilia születése előtt volt?
Csend.
Marianna rám nézett.
-Előtt?
Bólintottam.
– Még terhes voltam, és találtam szállodai költségeket.
Anyósom keze elmozdult Mauricio karjáról.
Rám mutatott.
– Ellenőrizte a számláinkat.
