– Nem kellett volna mindezt csinálnom.

– Hasznosnak kellett éreznem magam.

– Az itteni helyed nem azon múlik, hogy mennyit sikerül elintézned reggeliig.

Az ítélet megbénította. Hónapokig mindenki azt követelte tőle, hogy bizonyítsa ártatlanságát, tisztességességét vagy háláját. Rafael volt az első, aki nem kérte tőle, hogy érdemelje ki a jogot a tiszteletteljes bánásmódhoz.

Később körbejárták a tanyát. Elena megmutatta neki a forrást, a karámokat és a földet, ahová istállót akart építeni. Elena meglepte Rafaelt azzal, hogy ügyesen meglovagolt egy Lucera nevű kancát.

– A nagyapámnak lovai voltak – magyarázta. – A nyarakat a tanyáján töltötte.

– Kezdem gyanítani, hogy túl sok mindent kihagyott a leveleiből.

—Azt sem említették, hogy mosolyog, ha valaki ellentmond az elvárásainak.

Ahogy teltek a napok, mindketten felfedték a sebeiket.

Rafael a köztársasági hadseregben harcolt a francia beavatkozás alatt. Más emberként tért vissza, rémálmok és hallgatás kísértette. Menyasszonya felbontotta az eljegyzésüket, mert a távozó fiatalembert akarta, nem pedig a visszatérőt.

– Ezért adta ki a hirdetést – értette meg Elena.

„Nem bírtam elviselni, hogy udvarolok egy nőnek, aki elvárja tőlem, hogy másvalakiként tettessem magam. Az igazsággal akartam kezdeni.”

– És kapott egy menyasszonyt, aki a sajátjának a felét elrejtette.

– De bevallotta, mielőtt elfogadta a házamat. Az is számít valamit.

Pénteken belovagoltak a faluba, hogy beszerezzék a kellékeket és megrendeljék az esküvői ruhát. A falusiak olyan melegséggel fogadták Elenát, amilyet a botrány óta nem tapasztalt.

Doña Marta Sandoval, a kovács felesége meghívta őt önkéntesnek a templom segélyszervezetéhez. A polgármester megemlítette, hogy a város iskola megnyitását tervezi.

„Tizennyolc gyerekünk van, és egy tanárunk sincs” – magyarázta. „Talán érdemes lenne megfontolni a pozíciót, miután beilleszkedett.”

Elena Rafaelre nézett.

– Nem kell kérned az engedélyemet – mondta. – Ha a tanítás boldoggá teszi, akkor találunk módot a munkamegosztásra.

Miután visszatértek a tanyára, egy domb tetejéről nézték a házat.

– Ez lehet az otthonod – mondta Rafael –, de még meggondolhatod magad.

Elena megfigyelte a mezőket, az állatokat és a kéményből felszálló füstöt. Nem volt egy fényűző ház. Azonban senki sem tudott Octavio hazugságairól. Senki sem várta el tőle, hogy rejtőzködjön valaki más hírnevének védelme érdekében.

– Én választom – felelte. – És téged is én választalak.

Vasárnap házasodtak össze a kis San Jacinto templomban. Elena kék ruhát és fehér virágokat viselt a hajában. Szinte az egész város jelen volt.

Miközben Rafael felhúzta a gyűrűt az ujjára, elég halkan szólt ahhoz, hogy csak ő hallja.

– Itt senki sem fogja többé arra kényszeríteni, hogy színleljen.

A következő néhány hónapban közös életet építettek. Elena megtanulta, hogyan kell gondoskodni a borjakról, hogyan kell megjavítani a kerítéseket, és hogyan kell felismerni a vihart, mielőtt megjelennének a felhők. Rafael elkezdte kimosni a csizmáját, mielőtt bement volna a házba, mert nem volt hajlandó naponta háromszor felsöpörni ugyanazt a sarat.

Éjszaka a tűz mellett olvastak. A bizalom gyengédséggé változott, a gyengédség pedig – anélkül, hogy bármelyikük is meg tudta volna határozni a pontos pillanatot – szeretetté.

Az iskola januárban nyílt meg egy régi raktárépületben. Elena hetente háromszor tanított. Néhány gyerek úgy érkezett, hogy nem tudta leírni a nevét; mások több mérföldet utaztak lóháton, hogy részt vehessenek az iskolában.

Puebla óta most először érezte magát újra tanárnak.

A nyugalom egy márciusi reggelen véget ért.

Egy postakocsi érkezett a városba, Octavio Valdést szállítva.

Elena az iskola ablakából látta meg. A férfi az apja, Don Heriberto és egy pueblai rendőr kíséretében jött le.

Octavio elegáns kabátot viselt, és ugyanazt a magabiztos mosolyt, amely minden sértését megelőzte.

Belépett az osztályterembe anélkül, hogy levette volna a kalapját.

– Végre megtaláltuk őt.

Rafael, aki éppen egy hátsó ajtót javított, megjelent, amikor meghallotta.

-Ki maga?

– Octavio Valdés. Ez a nő nemcsak elcsábította főnöke fiát, hanem 800 pesót is ellopott az iskola kasszájából, mielőtt megszökött.

Elena elsápadt.

– Ez hazugság.

Don Heriberto számos dokumentumot adott ki.

Voltak ott Elena nevével aláírt elismervények és négy állítólagos szerelmeslevél, amelyeket Octaviónak címeztek. A végrehajtó elmagyarázta, hogy parancsot adtak ki Elena Pueblába való visszahozatalára.

A szomszédok gyülekezni kezdtek az iskola előtt. A mormogás egyre hangosabb lett.

Octavio odalépett Elenához.

„Elkerülheted a börtönt. Írj alá egy vallomást, és mondd, hogy egyedül cselekedtél. Apám ejti a vádakat.”

Aztán Elena megértette.

„Nem miattam jött. Azért jött, mert valaki az apja számláit vizsgálja.”

Octavio mosolya eltűnt.

– Azt sem tudja, miről beszél.

– A 800 peso soha nem létezett. Elvetted őket, és meghamisítottad az aláírásomat, miután kiutasítottak. Most attól félsz, hogy egy ellenőrzés kideríti, hogy a feltételezett tolvaj újra szabadon él és tanít.

Octavio Rafael felé fordult.

„A felesége hazug. Tényleg kockáztatná a földjét egy nőért, akivel egy újságból ismerkedett meg?”

Rafael a dokumentumokra nézett, majd Elenára.

Aláírta valaki?

-Nem.

Visszaadta a papírokat.

– Akkor sehova sem fog menni.

– Van egy parancs.

– És ez egy másik állam. Amíg a polgármesterünk nem vizsgálja felül a bizonyítékokat, senki sem veszi el a feleségemet.

Elena félelmet érzett, de dühöt is. Egyszer már elszökött. Nem fogja újra megtenni.