„Nyilvánosan akarok szembenézni a vádakkal” – jelentette ki. „Ha elbújok, Octavio továbbra is bizonyítékként fogja felhasználni a hallgatásomat.”
A polgármester délutánra meghallgatást hívott össze a városházára. A dokumentumok meggyőzőnek tűntek. Még a kézírás is Elenára hasonlított.
Octavio mindenki előtt felolvasta az egyik állítólagos levelet.
– „Kedves Octavióm, sajnálom, hogy a többiek előtt visszautasítottam a közeledésedet…”
Elena félbeszakította.
– Soha nem írok azt, hogy „mások előtt”. Pueblában megtanítottuk az embereket arra, hogy használják az „mások előtt” szót. Kérlek, olvasd el a jelentkezési leveleimet ebbe az iskolába.
A polgármester összehasonlította a szövegeket. A megfigyelés kétségeket ébresztett, de nem volt elég.
Aztán hallatszott, hogy egy postakocsi megáll az utcán.
Egy sötét hajú nő lépett be, mellkasának egy faládát tartva.
– Dolores Medina a nevem – jelentette be –. Hat évig voltam Don Heriberto iskolatitkára.
Elena döbbenten felállt.
Hónapokkal korábban írt Doloresnek, amelyben igazolást kért tanítási tapasztalatáról. Dolores anélkül, hogy szólt volna neki, nyomozni kezdett.
A dobozban volt maga a főkönyv. A lapok szerint Octavio majdnem egy éven át kisebb összegeket vett ki. Emellett három jegyzetet is őrizgetett, amelyekben megfenyegette Elenát, miután a lány visszautasította a közeledését.
– Don Heriberto megparancsolta, hogy égessem el ezeket a dokumentumokat – magyarázta Dolores. – Amikor nem voltam rá hajlandó, engem is kirúgott.
Octavio megpróbálta kiragadni a kezéből a dobozt. Rafael közbelépett.
A dulakodás során Octavio eltalált egy lámpát. Az égő olaj egy függönyre hullott, és a tűz felkapaszkodott a falon.
A szomszédok a kijárat felé rohantak.
A szomszéd szobában még mindig két gyerek volt, akiket Elena küldött a jegyzetfüzeteiért. A sikolyaikat hallva a füst felé rohant.
– Elena! – kiáltotta Rafael.
Megtalálta a kicsiket egy asztal alatt kuporogva. Betakarta a fejüket a kendővel, és az ajtóhoz vezette őket, de egy gerenda esett eléjük.
Rafael átfurakodott a füstön, a kovács segítségével félretolta a fát, és a karjában kivitte az egyik gyereket. Elena a másikat védte, amíg mindannyian ki nem értek az utcára.
A város férfiai vödrökből álló láncot alkotva eloltották a tüzet, mielőtt az elpusztíthatta volna az épületet.
Octavio kihasználta a zűrzavart, és a lovak felé rohant. Canelo, aki követte Rafaelt a tanyáról, ugatott és vicsorgatta a fogát, és előtte állt. A férfi hátrált, megbotlott egy itatóvályúban, és beleesett.
A seriff minden nehézség nélkül letartóztatta.
A későbbi nyomozás megerősítette, hogy Octavio lopta el a pénzt, hogy kifizesse a szerencsejáték-adósságait. Apja tudott a sikkasztásról, és feláldozta Elena hírnevét a családnév védelme érdekében.
Mindkettőjüket bíróság elé állították. Az ellene felhozott vádakat ejtették, és hivatalos bocsánatkérést jelentettek meg ugyanabban az újságban, amelyik kirobbantotta a botrányt.
Amikor a polgármester felolvasta a határozatot San Jacinto lakosainak, Elena sírt. Nem azért, mert Puebla jóváhagyására volt szüksége, hanem azért, mert végre újra az övé volt a neve.
A falusiak egy nagyobb iskolát építettek a templom melletti telken. Az ajtó fölé egy táblát helyeztek el:
„Elena Robles de Montoya Iskola. Az igazságot is tanítani kell.”
Rafael Elena aláírását adta a tanya tulajdoni lapjához.
– Most már a fele a tiéd.
– Azt hittem, már az is vagyok.
– A szívem mélyén igen. De a szíveket nehéz bíró elé tárni. Jobban szeretem az okmányokat.
Nyár elején Elena bejelentette neki, hogy gyermeket várnak.
Rafael néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Biztonságban vagy?
– Doña Marta megerősítette.
Letérdelt elé, és homlokát a kezeibe temette.
– Amikor sírva megérkezett az állomásra, azt hittem, megbánta, hogy eljött.
– Megbántam, hogy eltitkoltam az igazságot.
– Ezek a könnyek voltak a legőszintébb dolog, amit bárki is tett velem hosszú évek óta.
Lányuk egy tiszta februári reggelen született. Luciának nevezték el, mivel egy sötét időszak után érkezett a világra.
Az első évfordulójukon Elena és Rafael a tűz mellett ültek, miközben a baba az apja által épített kiságyban aludt.
„Egy évvel ezelőtt azt hittem, vége az életemnek” – mondta Elena.
– És azt hittem, csak egy olyan feleségre van szükségem, aki tud dolgozni egy farmon.
– Mit találtál?
Rafael megölelte.
–Egy nő, aki képes egy házból otthont, egy raktárból iskolát, a közvetett szégyenből pedig saját győzelmet aratni.
Elena a vállára hajtotta a fejét.
Nem egy romantikus ígérettel kezdődött. Egy hirdetéssel, két idegennel és egy könnyes vallomással.
De ezen az első igazságon felül felépítettek valamit, amire egyikük sem számított: egy álruhák nélküli életet, egy feltételek nélküli szerelmet, és egy helyet, ahová a múltnak már nincs hatalma kiűzni őket.
