Inés többet is elolvasott. Nagyon hosszú válaszokat kezdett írni, dátumokat, magyarázatokat és nyugtákat csatolva hozzájuk.

Elena érintetlen vacsorával találta.

– Kit próbálsz meggyőzni?

Inés a nevekre nézett.

Törölte a vázlatokat. Csak Álvaro egyik unokatestvérének válaszolt, aki tiszteletteljesen szólította meg. Elmagyarázta, hogy határidő van a távozásra, és Mercedes megtartja a lakását.

A rokon válasza némi időt vett igénybe.

„Ezt nem mondták nekünk.”

Végül Mercedesnek le kellett mondania a bérlésről. Marta beköltözött hozzá. Álvaro végül abban a szobában lakott, ahol az anyja a vasalódeszkát tartotta.

A költözés kellemetlen volt, de senki sem maradt szállás nélkül.

Clara koordinálta a kiszállítást, és a vevők a megbeszélt időpontban megkapták a kulcsokat.

Inés csak napokkal később látta meg az üres házról készült fényképeket.

Az íróasztalának téglalap alakú körvonala továbbra is a falon maradt. Ez volt az egyetlen dolog, ami megnagyobbodott a képernyőn.

Közben megkezdődött a válóper.

Álvaro a bevétel egy részét kérte. Azt állította, hogy hozzájárult a költségekhez, és fizetett néhány felújításért. Clara számlákat kért, és áttekintette a számlákat, anélkül, hogy minden nézeteltérésből vitát csinált volna.

A megfelelő összegeket elismerték, és a vagyont elkülönítették.

A várt elosztás nem történt meg.

Aztán jöttek a bocsánatkérései.

Néhányan jól kezdték, de végül Mercedest hibáztatták. Mások azt ismételgették, hogy Inés túloz, hogy már három éve házasok, és nem tudják egy vita miatt lezárni a kapcsolatot.

Inés különösen dédelgetett egy emléket, amely soha nem szerepelt azokban az e-mailekben.

Hónapokkal korábban, egy délután lázas lett, és megkérte Álvarót, hogy vásároljon be. Mercedes hívott, hogy meg kell javíttatnia néhány függönyét.

Ő választotta a függönyöket.

Inés végül papucsban ment le a patikába.

Az iroda egy már egy ideje kibontakozó történet végét jelentette.

Londonban sem volt könnyű a helyzet.

Hiányzott neki Valencia, a teraszok zaja, a reggeli redőnygörgés. Néha vágyott rá, hogy felhívja Álvarót, és mondjon neki valami jelentéktelent, és néhány másodpercbe telt, mire eszébe jutott, miért nem teheti már.

Sírt, miközben csak egy adagot vett a szupermarketben.

Emellett elkezdett aludni anélkül, hogy heves szívveréssel ébredt volna fel.

A költözése sikerült. Kibérelt egy világos lakást Richmond közelében, egy kis szobával, ahová felállított egy asztalt és egy fényképet az édesanyjáról.

Amikor először csukta be az ajtót, hogy dolgozzon, senki sem fordította el a kilincset.

Délelőtt felébredt, hogy ellenőrizze, működik-e a csengő.

Furcsának találta, hogy a csend egyszerűen csak csend lehet.

Marta néhány héttel a költözés után szült. A baba egészségesen született. Inés az unokatestvérén keresztül kapta meg a hírt, és ruhákkal teli csomagot küldött, a visszaküldési címen személyes cím nélkül.

Nem vártam választ.

Marta 4 nappal később írt.

„Köszönöm, hogy megemlékezel róla.”

Inés azt válaszolta, hogy reméli, jól vannak.

A következő üzenet majdnem 1 hónapot vett igénybe.

„Anya átrendezte az összes holmimat. Azt mondja, amíg itt élek, nem panaszkodhatok.”

Inés sokáig szorongatta a mobiltelefont.

Nem érzett megelégedettséget.

Aztán jött egy újabb üzenet.

„Most már értem az irodával kapcsolatos dolgokat. Sajnálom.”

A bocsánatkérés nem törölte el Marta nevetését, követelőzését vagy hallgatását, miközben Álvaro így bánt vele. De ő volt az első a családban, aki megnevezett valamit anélkül, hogy mentséget kínált volna fel.

Inés így válaszolt:

„Köszönöm, hogy ezt mondtad. Remélem, megtalálod a saját tered, és mindig tiszteletben tartod a lányodét.”

Nem ajánlotta fel, hogy újabb lakbért fizet. A beszélgetést sem alakította át kibéküléssé, amit akkor még nem érzett.

Elégnek hagyta ezeket a szavakat.

Amikor a válás véglegessé vált, Elena bevitt egy kis növényt a lakásba.

Inés az anyja receptje szerint sütött egy tortillát. Amikor megfordította, letört az egyik széle, és mindketten nevettek.

Ez volt az első látogató, akit ott fogadott.

Mielőtt elment, a nagynénje beugrott az irodába.

– Bejöhetek? Látni akarom a fényképet.

Inés gombócot érzett a torkában.

-Természetesen.

Elena bement, megnézte a nővére portréját, megsimogatta a keretet. Aztán visszatette pontosan a helyére.

Azon az estén megérkezett Álvaro utolsó e-mailje.

„Tönkretetted a családomat.”

Inés az ágyon ülve olvasta. Néhány pillanatig ismét úgy érezte, meg kell védenie magát, meg kell mutatnia, hogy eleget segített, szeretett és várt.

Aztán meghallotta az eső kopogását az ablakon.

Két edényt kellett elmosogatni a konyhában. Az irodájában a számítógépe az asztalon állt. Másnap dolgozni fog, kenyeret vesz, és felhívja a nagynénjét.

Válasz nélkül lezárta az e-mailt.

Lefekvés előtt bement a kis szobába, és megigazította anyja fényképét.

Elvesztette azt a házat Valenciában, és ez még mindig fájt.

De amikor lekapcsolta a villanyt, rájött, hogy nem szegte meg az első éjszaka ígéretét.

Végre eljutottam egy olyan helyre, ahol jól érezhettem magam.