Ricardo felé fordult.

– Mit jelent az „szintén”?

A fia vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta összeszedni magát.

– Apa, az az alkalmazás nem volt valami nagy dolog, amikor elkezdte. Adtam neki ötleteket. Beszéltem vele a joggyakorlatok kereséséről, a dokumentumok osztályozásáról, a megoldási időkről…

– Azt mondtad, csak az időmet vesztegetem – vágott közbe Lucía.

– Mert te ott voltál az elején.

– És aztán láttad, hogy működik.

Álvaro hallgatott.

Lucía felidézett olyan jeleneteket, amelyeket korábban puszta véletleneknek értelmezett: túlságosan konkrét kérdések étkezés közben, megjegyzések algoritmusokról, amiket soha nem magyarázott el neki, egy tévesen egy irodai fiókból továbbított e-mail, a régi családi laptop elmozdulása a helyéről. Valami ennél is fájdalmasabbra is emlékezett: valahányszor megpróbált beszélni a projektjéről, Ricardo témát váltott, és Álvarót kérdezte az eseteiről.

Soha nem gyanítottam volna, hogy a bátyám ennyire figyelmesen hallgat.

Elena végre kijött az ajtón, és odalépett a lányához.

– Lucía, gyere be. Beszéljünk bent.

Lúcia megrázta a fejét.

– Tíz perce kirúgtál ebből a házból. Most nem megyek be, hogy ne tűnjön magánvitának.

Ricardo összevonta a szemöldökét.

– Ne keverd össze a dolgokat.

Olyan derűvel nézett rá, ami még jobban irritálta.

– Összekeverted őket, amikor úgy döntöttél, hogy mindenki előtt kiabálsz, hogy haszontalan vagyok.

Az apa kinyitotta a száját, de nem talált választ.

Lucía felvette a bőröndjét. Nem volt nehéz. Három napra való ruhákat csomagolt be, a laptopját, egy mappát szerződésekkel, és még kevés mást. Szinte mindent előkészített Londonba, mielőtt elkezdődött volna a vita.

Álvaro egy lépést tett felé.

– Várj. Ezt majd elintézzük egymás között.

-Nem.

– A testvéred vagyok.

– Pontosan ezért tudtad, hol kell fájnia.

A mondattól Elena meg sem szólalt.

Ricardo ismét felvette a telefont.

– Újra felhívom Martát.

– Nincs rá szükség – mondta Lucia. – Az ügyvédeim már rendelkeznek az iratokkal.

Ricardo hitetlenkedve felnevetett.

– Az ügyvédei?

Lucía kinyitotta a táskájában lévő mappát, és kivett belőle egy példányt a vételi szerződésből. Nem adta át neki. Csak feltartotta, hogy elolvashassa az első oldalt.

Apja arcáról eltűnt a szín.

—19 000 000 £ €?

Elena a szája elé kapta a kezét.

Álvaro nem tűnt meglepettnek.

És ez a reakció elég volt.

Ricardo látta.

– Ezt már tudtad.

Álvaro az utca felé nézett.

– Hallottam egy számot.

– Mióta?

-Nem tudom.

– Mióta?

Ricardo hangjában már nem volt meg az a magabiztosság, amivel kirúgta a lányát.

Álvaro végül beismerte, hogy hat héttel korábban egy brit alaptól érkező e-mailt látott megnyitva Lucía laptopján. Ezután rákeresett a cég nevére, felfedezte, hogy tárgyalásokat folytatnak egy vételről, és önállóan kezdett nyomozni.

Ki nem állhatta az ötletet.

Nem mintha Lucia pénzt keresett volna.

Amit ki nem állhatott, az az volt, hogy a nőnek már nem volt szüksége a család jóváhagyására.

„Csak le akartam állítani az üzletet” – vallotta be végül. „Azt hittem, ha a vevő szellemi tulajdonjogi problémákat észlel, akkor csökkenti az ajánlatot, vagy visszavonja.”

Elena rémülten nézett rá.

– Tönkre akartad tenni a húgodat?

– Nem! Azt akartam, hogy két lábbal a földön tárgyaljon.

Lucia keserűen felnevetett.

– És hogy alázatra taníts, megpróbáltad eladni a kódomat?

Álvaro ismét elhallgatott.

Azon az estén a helyzet eszkalálódott. A LexNova két ügyvédje videohíváson keresztül beszélt Lucía és Ricardo irodájával. A cég már hét jogosulatlan hozzáférést, három adattár-letöltést és tizenegy dokumentumot azonosított, amelyeket Álvaróhoz kapcsolódó hitelesítő adatokkal nyitottak meg.

Volt valami még komolyabb is.

Az egyik fájl egy üzleti ajánlatot tartalmazott, amelyet Álvaro küldött egy barcelonai technológiai cégnek. Nem tartalmazta a teljes kódot, de leírta a Lucía termékéhez illeszkedő funkciókat, architektúrát és használati modelleket.

Cserébe Álvaro „bizalmas” találkozót kért, és azt javasolta, hogy kizárólagos licencet tudna biztosítani, ha részesedést kapna egy jövőbeli projektben.

Nem volt felhatalmazása a felajánlására.

22:40-kor Marta Salcedo hivatalos e-mailt küldött, amelyben bejelentette azonnali felfüggesztését, amíg a tényeket kivizsgálják.

Ricardo háromszor elolvasta az üzenetet.

Évekig úgy mutatta be fiát, mint Lucía megtestesítőjét. Most a tekintélyes cég, amelynek ő maga is segített madridi etalont létrehozni, Álvaro ellen indított vizsgálatot, amiért pozícióját mások munkájának ellopására használta fel.

És a lánya, akit azért kirúgott, mert „jövőképtelennek” nevezte, épp most írta alá élete legfontosabb üzleti megállapodását.

Lucía aznap éjjel egy Barajas közelében lévő szállodában aludt. Nem azért, mert nem lett volna hová mennie, hanem azért, mert nem volt hajlandó elfogadni az apja által felkínált megoldásokat. Reggel fél hétkor üzenetet kapott Elenától: „Sajnálom.”

Nem válaszolt.

08:10-kor felszállt a Londonba tartó gépre.

A következő két napban mérnökökkel, jogi szakemberekkel és a LexNova integrációs csapatával dolgozott együtt. A termék, amely eredetileg az ítéletek rendszerezésére szolgáló eszközként indult, most egy olyan platformmá vált, amely képes elemezni az eljárási mintákat, észlelni a dokumentumok közötti ellentmondásokat és csökkenteni a manuális ellenőrzéssel járó órák számát.

Most először senki sem kérdezte meg tőle, hogy mikor tervezi visszatérni a jogi egyetemre.

Megkérdezték tőle, hogy mit szeretne legközelebb építeni.

Eközben Madridban Ricardo megpróbálta megfékezni a katasztrófát.

Először kilencszer hívta Luciát.

Ezután azt írta neki, hogy „családként kell megoldaniuk a helyzetet”.