Csak egyszer válaszolt:

„Az ügyvédeim majd elintézik a szerződésemet. A családi probléma akkor oldódik meg, ha abbahagyod, hogy úgy kezelj, mint egy kudarcot vallott projektet.”

Ricardo nem válaszolt.

Három nappal később az ügyvédi iroda megerősítette, hogy Álvaro elismerte a jogosulatlan hozzáférések egy részét. Azt állította, hogy soha nem állt szándékában ártani a nővérének, és abban a hitben cselekedett, hogy a szoftver családi beszélgetésekből származó ötleteket tartalmaz. A feljegyzések azonban azt mutatták, hogy teljes fájlokat másolt le, miután Lucía megtagadta tőle az engedélyt.

A LexNova úgy döntött, hogy folytatja a felvásárlást. Ügyvédeik magyarázata szerint a szerzőség jól dokumentált: dátumokkal ellátott adattárak, közreműködői szerződések, a kód egymást követő verziói, számlák és fejlesztői e-mailek.

Alvaro kísérlete nem tette tönkre a hadműveletet.

Saját alibijét semmisítette meg.

A cég hetekkel később befejezte vele a szakmai kapcsolatot.

Ricardo közbe akart lépni. Beszélt Martával, más partnerekkel, sőt, még egy régóta fennálló ügyfelével is, akit már 20 éve ismert. Senki sem akarta kockáztatni, hogy egy integritási problémából családi szívességet csináljon.

Elenának egy hétbe telt, mire összeszedte a bátorságát, hogy meglátogassa a lányát. Lucía már visszatért Madridba, és ideiglenesen egy albérletben lakott Chamberíben.

Az anyja Ricardo nélkül érkezett.

„Nem azért vagyok itt, hogy bárkinek is megbocsátást kérjek tőled” – mondta.

Lucia beengedte.

Majdnem egy órán át beszéltek anélkül, hogy felemelték volna a hangjukat. Elena bevallotta, hogy túl sokszor maradt hallgatva, mert a Ricardóval való vitatkozás kimerítette az egész házat. Összekeverte a béke megőrzését azzal, hogy nem foglal állást.

– Amikor a kertben voltál – mondta –, tudtam, hogy mondanom kellene valamit. És nem tettem.

Lucia nem vigasztalta.

– Ez is egy választás volt.

Elena bólintott.

Kínos beszélgetés volt, de évek óta ez volt az első őszinte beszélgetésük kettejük között.

Ricardóval más volt a helyzet.

Négy nappal később megjelent a Chamberí épület bejáratánál. Nem viselt öltönyt. Ajándékot sem vitt magával. Idősebbnek látszott.

Lucía lement a földszintre, de nem hívta fel.

– A bocsánatodat szeretném kérni – mondta.

– Mert kirúgtál, vagy mert felfedezted, hogy pénzem van?

Ricardo túl sokáig várt a válasszal.

Lúcia szomorúan elmosolyodott.

– Ezt én is így gondoltam.

– Nem a pénzről van szó.

– Akkor mondd el, mit csináltam rosszul, mielőtt megtudtad a számot.

Néma maradt.

A kérdés egyszerű volt, és éppen ezért nem lehetett semmilyen magyarázat mögé rejteni.

Lucía nem vallott kudarcot. Nem átvert senkit. Nem kért pénzt a projektjéért. Nem ártott a családnak. Egyszerűen csak hozott egy döntést, amit a férfi nem értett.

Ricardo félelmét megvetéssé változtatta.

– Azt hittem, csak elpazarlod az életed – mondta végül.

– Nem. Azt hitted, eldobom az életet, amit te választottál nekem.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

Ricardo lehajtotta a fejét.

-Lehet.

Nem volt ölelés. Nem volt azonnali kibékülés. Lucíának nem volt szüksége tökéletes jelenetre.

Szükségem volt határokra.

Azt mondta neki, hogy soha többé nem fog a családi házban lakni. Hogy vesz majd saját autót. Hogy nem fogad el pénzt. És hogy minden jövőbeli kapcsolata egyetlen feltételtől függ: soha többé nem fogja hagyni, hogy az apja a megaláztatást arra használja, hogy „megjavítsa”.

Ricardo egyetértett.

Először talán azért, mert nem volt más választásom.

Hónapokkal később, mert elkezdte megérteni.

Álvaróval nagyobb volt a távolság.

Nyolc hónap telt el, mire kettesben látták egymást. A férfi egy kis tanácsadó cégnél kezdett dolgozni Madrid külvárosában, és már nem úgy beszélt, mintha minden mondata a bíróságon a védekezés lenne.

– Egy ideig gyűlöltelek – vallotta be. – Nem azért, amit tettél. Amiért, amit mutattál.

Lúcia nem válaszolt.

„Mindent megtettem, amit apa mondott” – folytatta. „És amikor abbahagytad, és jobban csináltad, úgy éreztem, hogy az életem egy vicc.”

– Az én sikerem nem tette kudarcba az életedet.

– Most már tudom.

Lúcia ránézett.

– De te megpróbáltad az enyémet is azzá tenni.

Álvaro bólintott.

Nem kért, hogy felejtsem el.

Ez volt az egyetlen dolog, ami lehetővé tette számukra, hogy végül újra elkezdjenek beszélni.

Egy évvel azután a délután után, amit a kertben töltöttek, a szomszéd ház asszonya ismét Lucíába botlott a régi családi ház előtt. Lucía elment összeszedni néhány dobozt, amiket még mindig őriz az édesanyja.

A nő látható kíváncsisággal mosolygott.

– Régóta nem láttalak errefelé.

– Elfoglalt voltam.

– Apád sokat beszél rólad mostanában.

Lucia felvonta a szemöldökét.

– Remélem, jobb lesz, mint aznap.

A szomszéd halkan felnevetett, és továbbment.

Ricardo néhány perc múlva kiment a kertbe. A kapu közelében maradt, ugyanott, ahonnan a lányát távozásra utasította.

– Segítségre van szükséged a dobozokkal?

Lucia a kezében tartott mobiltelefonra nézett.

Amikor utoljára mindketten ott voltak, ráordított a lányra, hogy tegye le a kamerát, mert félt, hogy a többiek előtt kigúnyolják.

Azt a felvételt soha nem adták ki.

Lucia hónapokig őrizte.

Nem bosszúként.

Emlékeztetőül.

Emlékeztetőül, néha azok az emberek, akik azt állítják, hogy tudják, mi a legjobb valakinek, egyszerűen csak az illető verzióját védik az eseményekről, azt, amelyik neki kényelmes.

Lucia felemelt egy dobozt.

– Igen. Viheted a másikat.

Ricardo szó nélkül elfogadta.