Kötelességből vette feleségül, nem is sejtve, hogy az oltárnál álló nő épp az a gyermekkori szerelme, akit már régen elfeledett.

Kötelességtudatból vette feleségül, nem sejtve, hogy a lány a gyerekkori szerelme, akiről már megfeledkezett.

1792 őszén, miközben a kápolna harangjai még mindig az esküvőt hirdették, Isabel Herrera rájött, hogy egy olyan férfihoz ment feleségül, aki nem szereti.

A hintó a San Jacinto hacienda előtt tette ki őket, egy hatalmas kőépület előtt, amely Puebla mezőin feküdt. A folyosókat gyertyák világították meg, a szolgák csendben vártak, az udvaron pedig egy bougainvilleával borított szökőkút mormogott a holdfényben. Bárki más számára ez egy csodálatos érkezés lett volna. Isabel úgy érezte, mintha egy börtönbe lépett volna.

A férje, Don Alejandro Montemayor, Valle de las Águilas márkija, rá sem nézve levette a kesztyűjét. Harmincegy éves volt, jóképű ember hírében állt, és olyan rideg modorú, hogy senki sem mert ellentmondani neki.

– Nem akarom becsapni, asszonyom – mondta végül. – Ez a házasság szükséges volt ahhoz, hogy megvédjem a nevét, és biztosítsam az enyém folytatását. Tiszteletet, ékszereket és mindent megkap, amire szüksége van. De ne várjon szerelmet.

Isabel összekulcsolta a kezét elefántcsontszínű ruhája fölött.

Apja három termést veszített a szárazság miatt; bátyja kétségbeesésében a családi földek utolsó darabjait is elzálogosította. Alejandro kifizette az adósságokat, és megakadályozta, hogy a Herreráékat kilakoltassák otthonukból. Cserébe Isabel beleegyezett, hogy márkinő lesz.

Azonban nem pusztán hálából fogadta el.

– Értem, uram – felelte a lány, könnyeket fojtva.

Alejandro lehajtotta a fejét, és elhagyta a fülkét. Még csak nem is látta, hogy Isabel a bütykein átívelő finom sebhelyet nézi.

Tizenegy évvel korábban, egy Atlixco közelében lévő erdőben Isabel egy sebesült fiúra bukkant egy patak partján. A lova elmenekült, és senki sem tudta, hol van. Szoknyája egy darabjával bekötözte a fiú kezét, megosztotta vele a kenyerét, és énekelt neki, amíg a fiú félelme alábbhagyott. Két napig egy elhagyatott faszénégető kunyhójában rejtőzködtek a vihar elől.

Mielőtt a családja férfitagjai megtalálták volna, a fiú felmászott egy falra, hogy száljon neki egy rózsát, és megvágta a kezét. Aztán, tizenhárom éves korának ünnepélyes méltóságával, ígéretet tett neki.

–Visszajövök érted, kis fecském. Ha nagy leszek, feleségül veszlek.

Isabel adott neki egy ezüst medált egy préselt virággal. Várta a leveleket, amelyek sosem érkeztek meg. Most a gyerek vele egy fedél alatt aludt, de nem emlékezett az arcára, a dalára vagy az ígéretre.

Azon az éjszakán az elveszett fiút sírta, nem a férjet, akit szerzett.

A következő hetek az udvariasság színjátékát jelentették. Sándor hajnal előtt reggelizett, bejárta a földjeit, és néha Izabellával vacsorázott, mindig az időjárásról vagy a számlákról beszélgetve. Soha nem volt goromba. A közönye még rosszabb volt.

Isabel nem adta fel. Felfedezte, hogy egy öntözőárok hónapok óta eldugult, hogy több mezőgazdasági munkás házának beszakadt a teteje, és hogy a bérlők gyermekei nem tudnak olvasni. Eladott két esküvői karkötőt, vett tetőcserepeket, és felvett egy megözvegyült tanárnőt. Ezután a régi gabonatárolót iskolává alakította át.

Doña Mercedes, a házvezetőnő, megpróbálta lebeszélni.

–Egy márkinőnek nem szabad bepiszkolnia a kezét.

– Akkor kezdjünk el ma egy új szokást.

Isabel a gazdák mellett dolgozott, húslevest vitt a betegeknek, és megtanulta a gyerekek nevét. Hamarosan visszatért a nevetés San Jacintóba. Alejandro szó nélkül figyelte a változásokat, bár elkezdte megállítani a lovát az iskola közelében, csak hogy hallja, ahogy Isabel a gyerekekkel énekel.

Egyik délután, miközben a könyveket kereste, Isabel belépett a férje dolgozószobájába. Több kötet mögött egy poros dobozra bukkant. Benne a férfi medálja volt.

A bross még mindig görbe volt. A virág megbarnult, de ott maradt egy papírdarab mellett, amelyre gyerekes kézírással ez volt írva: „A fecskémért. Visszatérek.”

Isabel érezte, ahogy elillan a levegő a szobából.

– Ez magánügy.

Alejandro az ajtóban állt.

Letette a medált az asztalra.

– Bocsásson meg. Az aratási beszámolókat kerestem.

Elvette az ékszert, és nyugtalanul nézte.

„Gyerekkorom óta megvan. Nagyon magas lázam lett, amikor visszatértem egy utazásról, és több hónapot elfelejtettem az életemből. Nem tudom, ki adta nekem, de valahányszor megpróbálok megszabadulni tőle, úgy érzem, mintha elárulnék valakit.”

– Talán évekig várt rá az a személy.

Alejandro felnézett, meglepődve a hangjában hallható remegésen.

– Ha így volt, remélem, megtanult elfelejteni engem.

Ez a mondat szertefoszlatta Isabel utolsó reményét. Meghajolt és elment anélkül, hogy felfedte volna az igazságot. Nem akart szánalmat kapni egy olyan szerelemért, amit nem viszonzott.

Attól a naptól kezdve felhagyott a keresésével. Már nem úgy választotta a ruháit, hogy vajon felfigyel-e a színükre, és nem várta ébren a lova hangját sem. Minden szeretetét a tanya lakóinak szentelte.

Ekkor kezdte Alejandro érezni a hiányát.

A ház betöltötte Isabel jelenlétét, de egyre távolabbinak tűnt. Amikor a férfi belépett az egyik szobába, a mosoly eltűnt az arcáról. Ehelyett szabadon mosolygott a fiatal Dr. Gabriel Castañedára, a szomszédjára, aki a mezőgazdasági munkásokat kezelte és az iskolában segített.

Alejandro azt mondta magának, hogy nem féltékenység. Egyik reggel azonban meglátta Gabrielt, amint zsebkendőjével letöröl egy porfoltot Isabel arcáról, és dühe úgy égett benne, mint a brandy.

– Doktor úr, feltételezem, hogy a betegei várják önre – vágott közbe.

Gábriel hátrált egy lépést.