– Csak gratuláltam a márkinőnek. Neki köszönhetően egyetlen gyerek sem fog lyukas tető alatt aludni ezen a télen.

Izabella melegség nélkül nézett a férjére.

– Szüksége van valamire, uram?

Alejandro megértette, hogy a nő ugyanazzal a hidegséggel bánik vele, mint az esküvő óta. Ennek a büntetésnek az igazságossága jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

Napokkal később részt vettek egy pueblai bálon, amelyet La Cadena grófja rendezett. Isabel apró ezüstvirágokkal hímzett kék ruhát viselt. Miközben lement a lépcsőn, Alejandro egy pillanatra elfelejtette, hogyan kell lélegezni.

A szalonban Doña Catalina Urrutia várta őket, a nő, aki négy évvel korábban felbontotta az eljegyzését Alejandróval, hogy egy gazdagabb, idősebb férfihoz menjen feleségül. Most már özvegyként Catalina éles mosollyal közeledett.

– Szóval ez az a lány, akinek az apja eladta a földjét, hogy megmentse – mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Isabel elsápadt. Alejandrónak meg kellett volna védenie, de a büszkeségén ejtett régi seb győzött. Amikor Catalina táncra kérte, beleegyezett, hogy megmutassa, a múlt már nem gyakorol hatalmat felette.

Miközben táncolt, látta, hogy Isabel mozdulatlanul áll a moraja közepette. Gabriel odalépett hozzá, kezet nyújtott neki, és a táncparkettre vezette. Aznap este először elmosolyodott.

Sándor a darab felénél elhagyta Katalint.

– Menjünk – parancsolta, miközben a felesége mellé ért.

A hintóban hallgatott, míg haragja szégyenbe nem csapott át.

– Miért táncolt Castañedával?

Isabel felé fordult, és visszafojtott könnyeket fojtott.

– Mert megkérdezte, amikor mindenki rajtam nevetett. Mert a férjem jobban szeretett azzal a nővel táncolni, aki megalázott. Mert elegem van abból, hogy láthatatlan vagyok.

– Nem állt szándékomban…

–Sosem akartál bántani, Alejandro. Csak tedd meg, és utána éld tovább az életed.

Másnap reggel Isabel áthelyezést kért La Esperanzába, egy kis házba az Atlixco melletti márkiságban. Továbbra is ő vezetné az iskolát, de messze lakna San Jacintótól.

Alejandro háromszor is elolvasta a levelet. A gondolat, hogy nem hallja a lépteit, nem látja a gyöngyök fölé hajolva vagy a szökőkút mellett nevetve, szokatlan félelmet keltett benne.

Odaszaladt, hogy megkeresse. A hálószobáját üresen találta, a ládát pedig készenlétben. Doña Mercedes elmagyarázta, hogy Isabel a faluba ment: egy vihar átszakította az öntözőcsatornát, és a víz veszélyeztette az alacsonyan fekvő házakat.

Alejandro vágtatott az esőben. A sárfolyam már hömpölygött a mezőkön. Férfiak emelgették a zsákokat, miközben Isabel segített a családok evakuálásában. Hirtelen egy lány sikolyát hallotta, aki az iskolában rekedt. Mielőtt bárki megállíthatta volna, Isabel berontott az épületbe.

Egy sugár hullott mögötte.

Alejandro leszállt a lováról és átgázolt a vízen. Azt vette észre, hogy Isabel a testével védi a lányt. Másodpercekkel azelőtt sikerült kijutniuk, hogy a tető egy része beomlott. Miután szilárd talajt értek, Isabel elvesztette az eszméletét a karjaiban.

„Ne hagyj el, nyeld,” könyörgött, maga sem tudva, miért ejtette ki ezt a szót.

Isabel kinyitotta a szemét. Szakadt ruhájáról egy két kék madárral hímzett szalag hullott le. Alejandro megérintette, és egy kép villant át az agyán: egy kunyhó, a vihar morajlása, egy lány, aki éneklés közben varrja ugyanazt a szalagot.

A dallam visszatért teljes emlékezetébe.

– Te voltál az – suttogta.

Izabella elfordította az arcát.

— Most már mindegy.

– Mindennél fontosabb.

Visszatérve a haciendába, Alejandro elővette a medált a dolgozószobájából. Aztán megérkezett Doña Mercedes egy régi levélcsomaggal. Egy kis ládát rendezgetve találta őket, amely a márki néhai édesanyjáé volt. Az összes levelet Isabel címezte a fiúnak. Egyiket sem bontották ki.

Az anya üzenete elmagyarázta az igazságot: miután felfedezte az ígéretet, elrendelte a gyerekek szétválasztását, mert a Herreráékat méltatlannak tartotta örökösére. Miután Alejandro lázas lett, elrejtette a leveleket, és biztosította, hogy a medál egy apró csecsebecse, amit delíriuma alatt szedett össze.

Alejandro mindössze néhány oldalon olvasta el a 11 évnyi várakozás történetét. Az utolsó oldalon Isabel ezt írta: „Ha elfelejtettél is, legalább boldogságot kívánok neked.”

Megint azon kapta, hogy elpakolja a ruháit.

– Nem mehetsz el – mondta elcsukló hangon.

„Nem a te dolgod eldönteni. Teljesítettem a házasságomban vállalt kötelezettségeimet, de meg kell őriznem azt a keveset, ami megmaradt belőlem.”

Alejandro letérdelt. A büszke márki, aki előtt a tisztviselők és a földbirtokosok meghajoltak, a lábainál feküdt, kezében a medállal.

„Anyám elválasztott minket, és a láz eltörölte az arcodat, de ezek egyike sem indokolja, ahogyan bántam veled. Te kedveskedtél nekem, én pedig egy másik nő árulásáért fizettettem neked. Bocsáss meg.”

Izabella némán sírt.

–Tizenegy évig vártam rád. Az esküvőnk napján azt hittem, visszajöttél értem.

– Visszajöttem anélkül, hogy tudtam volna róla. És olyan gyáva voltam, hogy majdnem elvesztettelek újra.

Alexander a tenyerébe helyezte a medált.

„Nem fogom arra kérni, hogy kötelességből maradj. Ha elmész, tiszteletben tartom a döntésedet, és a La Esperanza a tiéd lesz. De minden nap odamegyek, hogy megmutassam, képes vagyok azzá a férfivá válni, akit megérdemelsz. Nem szeretek emlékeket, Isabel. Szeretem azt a nőt, aki megmentett egy farmot, miközben én alig tudtam uralkodni a saját szívemen.”

A lány ránézett, félt elhinni.

– És amikor visszatérnek a falaid?

– Egyenként leverem őket. És ha nem tudom, a kezedbe adom a kalapácsot.